Iz 35,4-7a; Jak 2,1-5; Mk 7,31-37
Ezután
ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai
tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és
kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe
dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre,
fohászkodott, és azt mondta neki: „Effeta!”,
azaz „Nyílj meg!” Erre azonnal megnyíltak a
fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor
megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta
nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: „Mindent
jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!”
Milyen nehéz együtt élni olyan
családtaggal, aki nagyot vagy semmit sem hall! Szánalmas szegénynek a helyzete,
hiszen nemcsak a rossz dolgokat nem hallja meg, hanem a szépeket sem, mint
például egy madár fütyörészését vagy egy szép zenét, vagy akár a kedvesének
fülébe suttogó szerelemvallomását. Mennyire fontos számunkra, a jó
kommunikáció, hogy érthetően ki tudjuk fejezni magunkat. Gondoljunk csak arra,
hogy milyen nehéz az éppen beszélni tanuló kisgyermeket megérteni, és micsoda
szenvedést okoz neki, ha nem értjük meg őt. Bár tudjuk, hogy a gyerek általában
kinövi azt és jól megtanul beszélni. De ha a felnőtt ember dadog, és nem tudja
magát kifejezni, akkor már igazán bonyolult lesz saját és környezetének élete.
A mai vasárnap tanúi lehetünk annak, amint Jézushoz odavittek egy dadogó, süket
embert, hogy gyógyítsa meg őt. Fontos volt társainak, rokonainak, hogy
meggyógyuljon. Jézus megértette a helyzet súlyosságát, megérintette őt, „és
így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott
a nyelve, és érthetően beszélt.” Milyen csodálatos az, amikor tanúi
lehetünk Isten csodatevő hatalmának. Istennél semmi sem lehetetlen. És ezért mi
is mindig újból bátorkodhatunk arra, hogy Jézushoz vigyük megoldhatatlan
helyzeteinket. Még egy érdekes dolgot láthatunk a történetben: Amikor az
emberek látták ezt a csodát, mindenhol azt hangoztatták: „Csupa jót tett: A
siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!” Van még egy másfajta
„némaság”: amikor nem tudunk sem Istenről, sem embertársainkról jót mondani.
Hiszen nemcsak az a fontos, hogy kommunikálni tudjunk, hanem az is, hogy mit
kommunikálunk. Jézus őket is meggyógyította ebből a fajta némaságból és
akaratlanul is (hiszen megtiltotta nekik, hogy beszéljenek róla) a legszebb
beszédre ösztönözte őket: az Isten dicséretére. A világban sok mindenről
beszélünk, de nem minden beszéd épít. Az egyik legépítőbb beszéd az Isten és
egymás dicsérete. Milyen szép, amikor személyes vallomást tudunk tenni arról,
aki jót tett velünk, hogy mások is oda találjanak hozzá, és épüljenek rajta.
Hitünk továbbadása talán nekünk is először csak dadogva megy. De ha engedjük,
hogy Jézus megérintse nyelvünket, mi is képesek leszünk beszélni Róla. Mert az,
aki személyesen találkozott már Jézussal és általa megtapasztalta a gyógyulást
és megújulást, nem tud mást, minthogy mindenhol híresztelni: Isten csupa jót
tett! Ha nem tudnánk jót mondani Istenről ill. egymásnak és egymásról sem,
kérjük bizalommal Jézustól, hogy bennünket is meggyógyítson némaságunkból!
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Jézus megérintsen, és
megnyissa nyelvemet Isten dicséretére.