Kiv 17, 8-13; 2 Tim 3, 14 – 4, 2; Lk 18, 1-8
A
választott nép pusztai vándorlása idején történt: Az amalekiták előrenyomultak,
hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz:
,,Válassz ki nekünk férfiakat, és szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig
holnap Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.'' Józsue úgy tett,
ahogy Mózes parancsolta, és megütközött az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal
és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az
izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak
fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és
ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a
másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig. Józsue pedig
kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.
Ezen a héten az
emberi közösségről, a személy és a társadalomról szeretnénk elmélkedni a
Katolikus Egyház Katekizmusának segítségével. Isten kezdettől fogva úgy akarta,
hogy legyenek emberek saját képmására és hasonlatosságára, akik betöltik és
uralják a földet. Azt akarta, hogy nemcsak az állatvilág, de az emberek is
sokasodjanak, közösséget alkossanak. De milyennek akarta Isten az emberi
közösséget? Ha a mai olvasmányt, szentleckét és evangéliumot ebben a fényben
olvassuk, pár nagyon lényeges dolgot fedezhetünk fel. Isten elsősorban azt
akarja, hogy nemcsak az ember, hanem az emberi közösség is a Szentháromság
képmása legyen. Amint az Atya szereti a Fiút és a Fiú teljes szívből és
odaadásból viszontszereti az Atyát, és a köztük áramló szeretet maga a
Szentlélek jelenléte, úgy arra vágyik, hogy az ember is, akit Fia képmására
teremtett, részt vegyen ebben az állandó önátadásban, szeretetáramlásban. Ezért
az emberi társadalom szíve az Istenbe vetett hit, Isten és a felebarát
szeretete és szolgálata, az Isten igéjének hallgatása és tanítása. Az olvasmány
és az evangélium a kitartó imádság fontosságára mutatnak rá. Izrael népének a
pusztai vándorlás idején sok más néppel kellett megküzdenie, míg el nem
foglalhatta az ígéret földjét. Az amalekitákkal való harcban Mózes egy igen
érdekes módszert alkalmaz, mely aztán segít az ellenség legyőzésében: Mózes
Isten botjával kezében fölment a hegyre és kitárt karral imádkozott. Imádsága
erőt adott népének, ha pedig ellankadt, lelankadt a harcosok ereje is. Ezt
jelképesen is érthetjük: Egy társadalom csak úgy tud jól működni, ha szívében
ott él az Istenbe vetett hit, a remény és a szeretet. Ezért mennyire fontosak
egy társadalomban az imádkozó emberek! Sokszor azokat tartják a
legértékesebbeknek, akik hatékonyan tudnak dolgozni a közösség javáért, a betegek,
idősek és képességeikben korlátozottak kevesebbet érnek. De pontosan ez az
igerész arra mutat rá, hogy a teljes erejükben lévő dolgozók csak akkor tudnak
hatékony munkát végezni, ha közben a háttérben imádkoznak. Imádkozni pedig mindenki
tud. Az imádkozók az emberi közösség szívében a lüktető erő. Mennyire fontos,
hogy újra felismerjük a háttérima erejét és szükségességét. Mennyire fontos
buzdítani idős és beteg családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket, hogy
imádkozzanak, hiszen igen értékes munkát végeznek a társadalomért! Szent Pál
arra is rámutat, hogy mennyire fontosak azok, akik a népet a hitre tanítják.
Hiszen csak a tanítás által él az emberek szívében a hit. Ezért arra kéri
Timóteust, és Timóteuson keresztül minket is:
Tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől
tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást
ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden
írás, amelyet az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre,
a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és
minden jóra kész legyen. Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki
ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az
igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts
nagy türelemmel és hozzáértéssel. Az igehirdetés az egész Egyház feladata
és elsődleges küldetése. „Az evangélium hirdetése az egyház számára nem fakultatív
feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá
a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az
evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető munka…
„Ismételten is hangsúlyozni akarjuk, hogy az egyháznak első és magától értetődő
feladata hirdetni az evangéliumot minden embernek” Ezt a hivatást, ezt a
küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik. Az evangelizáció
tehát az egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az egyház
tükröződik vissza. Az egyház létjogosultságát éppen az evangelizáció adja:
vagyis, hogy Isten szavát hirdesse, tanítsa, a kegyelem közvetítője legyen
Isten és ember között, a bűnösöket Istenhez visszavezesse, Krisztus áldozatát
pedig minden időkre megjelenítse a szentmisében, mely halálának és dicsőséges
feltámadásának emlékezete.” (VI. Pál pápa. Evangelii nuntiandi. 5.; 14.). Ha
pedig az evangelizáció az egyház feladata, akkor ez azt jelenti, hogy nemcsak a
papoké, hanem minden megkeresztelt emberé, tehát mindegyikünk feladata is!
Feladat a mai napra: Hogyan tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy a
környezetem szentháromságos közösségé tudjon alakulni? Átgondolom, hogyan
segíthetek abban, hogy magyar társadalmunk számára kibővüljön a háttérben
imádkozók közössége, akik biztosítják a kitartást a közjó, a keresztény értékek
és erényekért folytatott harcban?