Róm 5,1-5 (A remény pedig nem csal meg)
Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk
az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a
kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni
dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is
dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből
kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg,
mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.
„Jézus igehirdetése kezdetén a boldogságok meghirdetésében a keresztény
remény bontakozik ki. A boldogságok az ég felé, mint az új "ígéret
földje" felé emelik reményünket; a Jézus tanítványaira váró
megpróbáltatások által megrajzolják az oda vezető utat. De Jézus Krisztus és
szenvedéseinek érdemeiért Isten megőriz bennünket a "reményben, amely nem
csal meg" (Róm 5,5). A remény "lelkünk biztos és szilárd
horgonya", amely oda kapaszkodik, "ahová elsőnek lépett be értünk
Jézus" (Zsid 6,19--20). A remény fegyverzet is, amely védelmez bennünket
az üdvösségért vívott harcban: "Öltsük fel a hitnek és a szeretetnek
páncélját, sisak gyanánt meg az üdvösség reményét" (1Tesz 5,8).
Megörvendeztet még a próbatétek közepette is: "derűsek a reményben, erősek
a megpróbáltatásban" (Róm 12,12). Az imádságban fejeződik ki és belőle
táplálkozik, főként a Miatyánkban, mely mindannak foglalata, aminek vágyát a
remény ébreszti bennünk.”
(KEK 1820). „Mi tehát reménykedhetünk a mennyei dicsőségben, amelyet
Isten azoknak ígért, akik szeretik Őt és
megteszik az Ő akaratát. Minden körülmények között mindenkinek remélnie kell
azt, hogy Isten kegyelmének segítségével kitart "állhatatosan
mindvégig" és elnyeri a mennyei
boldogságot, mint Istentől kapott örök jutalmat azokért a jótettekért, melyeket
Krisztus kegyelmével vitt végbe. Az Egyház reménykedve imádkozik azért, hogy
"minden ember üdvözüljön" (1Tim 2,4). Az Egyház az után vágyódik,
hogy Krisztussal, a Jegyesével egyesüljön a mennyei dicsőségben:
"Reménykedj, lelkem, reménykedj. Nem ismered sem a napot, sem az órát.
Virrassz éberen, hiszen minden igen gyorsan múlik, jóllehet türelmetlenséged
kétessé teszi azt, ami biztos, hosszúvá az időt, ami rövid. Gondolj arra, hogy
minél inkább harcolsz, annál inkább bizonyítod Isten iránti szeretetedet, és
annál inkább fogsz örvendeni egy napon majd Szerelmeddel, véget nem érő
boldogságban és elragadtatásban." (Avilai Szent Teréz).” (KEK 1821).
Feladat a mai napra: Ma újra tudatosan felveszem a „remény
fegyverzetét”, hogy védelmezzen engem „az üdvösségért vívott harcban”.