XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2015. március 1., vasárnap

Nagyböjti hétköznapi lelkigyakorlat 2. hét: Bevezető



2. Hét: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”



(Róm 5,20)

Bevezető:

Az elmúlt héten kerestük az Üdvözítő forrását. Talán sikerült kapcsolatba kerülnünk belső vágyakozásunkkal, hogy az Úrral tudjunk találkozni, gyógyulást találjunk nála, hogy inni adjon nekünk az elapaszthatatlan forrásaiból, sőt bennünk felszökelljen az élő vizek forrása, amit ingyen felkínál nekünk. Az elmélkedések talán segítettek nekünk közelebb kerülni ahhoz az Istenhez, aki végtelenül szereti életünket, aki felénk lép, és felkínálja nekünk pontosan azt, amire szükségünk van. Sőt talán az is tudatosult bennünk, hogy igazából erre vagyunk teremtve, hogy Istennel legyünk, és belőle éljünk, őt szolgáljuk, szeressük életünkkel. Sokszor, amikor Isten szeretetével találkozunk, egyben megérezzük saját kicsiségünket, korlátozottságunkat is. Isten felkínálja nekem az élő vizek forrását, de valahogyan hasonlóan járunk, mint az a gyermek, aki saját kis kezecskéivel megpróbálja a tenger vizét belemeríteni a kis gödrébe, amit a homokban ásott. Miközben már ujjai között is félig elfolyik a víz, a maradék víz, ami a gödröcskébe megy, pedig hamarosan elszivárog. Amikor egy nagy kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, pl. egy lelkigyakorlaton nagyon feltöltődtünk, és érezzük azt, ahogy Isten elhalmozott minket szeretetével, sokszor egy idő után sopánkodva kérdezzük, hogy hol maradt? Valahogy elfolyt, elszivárgott a mindennapokban. De miért? Mit hibáztam el? Jeremiás prófétánál mondja az Úr: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,13). Jelen van az életünkben a bűn valósága. És ez a valóság leginkább egy belső hajlam, késztetés arra, hogy saját kezünkbe vegyük az életünket, és saját fejünk szerint járjunk el. A bűnre való hajlamunkra olyan kifinomult kísértések hatnak, akár a jó látszatával is, melyeknek az a céljuk, hogy magunkba csavarodjunk, magunk körül forogjunk, és elhiggyük, hogy igazából egyedül is boldogulunk, nincsen szükségünk az Istenre, sőt mi magunk is olyanok tudunk lenni, mint az Isten. És sokszor hosszú idő múltán vesszük csak észre, hogy valahogyan nagyon nem azon az úton haladunk, ahol szeretnénk, sőt olyan dolgokat gondolunk, teszünk, mondunk, amelyekkel kárt okozunk. De Szt. Pál mondja: „Amint egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek üdvösséget szerző tette minden emberre kiárasztotta az életet adó megigazulást. Ahogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak. Közben belépett a törvény, hogy vele szaporodjék a bukás. Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5,18-21). Ezen a héten tehát el szeretnénk gondolkozni a bűn valóságán, amint az jelen van a világban és saját életünkben, és szemlélni az üdvösség ajándékát, melyet Jézus Krisztus hozott nekünk megtestesülése által. Fontos, hogy ne ragadjunk le csupán a bűn rosszaságán, hanem mindig újra tekintsünk Jézusra, aki „azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” (Lk 19,10), és engedjük, hogy magával ragadhasson minket szeretete.