Róm 10,10-17 (Hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak?)
A
szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre
szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki benne hisz.
Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura, aki
bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az
Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S
hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha
nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? Ezért meg van
írva: „Milyen kedves a jövetele annak, aki jó hírt hoz.” De nem mindnyájan
engedelmeskednek az evangéliumnak. Ezért kérdi Izajás is: „Uram, ki fogadja
hittel a szavunkat?” A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus
tanításából.
Szent Pál az első mondatban rávilágít arra, hogy a
szívbeli hit által válhat csak igazzá
az ember, a szájjal való megvallás pedig
üdvösségre szolgál. Mit jelent ez? „Igazzá válni” olyan belső folyamat,
amelyben pont a hit által átalakulhat belső világunk: azáltal, hogy hallgatom
és elfogadom Isten igazságát, lépésről lépésre lecserélődik bennem a szubjektív
meglátásom (ami sokszor előítéletekkel, pesszimizmussal, kételyekkel, át nem
gondolt viselkedésmintákkal stb. van tele), és helyére kerül a igazság, a
tudatos döntés a szeretet és a béke, vagyis a evangéliumi értékek mellett. Pál
mondja: Mindenki, aki segítségül hívja az
Úr nevét, üdvözül. De itt van a patthelyzet: Hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek
abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S
hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? VI. Pál pápa szerint minden
keresztény ember Isten küldöttje, mert a keresztség szentsége által az egyház
küldetésében részesül. „Az egyház, amely az evangelizálás gyümölcseként
született, maga is az evangelizálás feladatát kapja Jézustól. Jézus visszatér
az Atyához, de egyházát hagyja itt saját követeként. Őbenne Krisztus élete
folytatódik. Elsősorban az a hivatása, hogy az ő küldetését, az ő evangelizáló
művét folytassa. A keresztények közössége nem valami önmagába zárt közösség.
Legbensőbb élete: imája, a szentírás és az apostolok tanításának hallgatása, a
testvéri szeretet gyakorlása, a kenyértörés - mindezek éppen azáltal válnak
életerősekké, hogy tanúságot tesznek mások előtt. Csodálkozást keltenek,
megtéréseket idéznek elő, hirdetik a Jó Hírt. Az evangelizálás így válik az
egész egyház közös művévé, amelyhez mindenki a saját munkájával járul hozzá a
többiek javára. - Az egyház az evangélium hírnöke, de elsősorban önmagának
hirdeti az evangéliumot. Az egyház ugyanis azok közössége, akiknek közös a
hitük, közös a reményük. A hit és remény ébrentartásához szüksége van arra:
hogy mindezt együtt vallják meg, együtt éljék, a szerető testvéri közösségben
gyakorolják. Az egyháznak szüntelenül hallania kell, hogy mi is az, amit hisz,
miért remél, mit jelent a szeretet főparancsa. Isten népe az egyház, de itt él
a földön, ahol gyakran megkísértik a világ bálványai. Kell azért, hogy újra és
újra hallja „Isten magasztos tetteit”, amelyek egykor az Úrhoz fordították, és
amelyek révén most is mindig meghallja az Úr hívását és egyesüljön őbenne” (Evangelii
nuntiandi, 15.). Ezek alapján Pál kérdését más módon kell feltennünk:
Hogyan hallhatnak Istenről, ha az, aki küldött, nem hirdeti? Hogyan
üdvözüljenek akkor, ha nem hallanak róla? Isten előtt átgondolom küldetésemet,
és engedem, hogy szava lángra lobbantsa szívemet.
Feladat a mai napra: A mai napon kérem az Úrtól azt a bátorságot, hogy
megvalljam hitemet azok előtt, akikhez küldött (elsősorban a családomban,
munkahelyemen, közösségemben).