XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2018. február 27., kedd

Február 28.

Mt 14,22-33
Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet. Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában. A bárka már jó pár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg! Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”

Íme az ember! – Amikor a megkorbácsolt, agyonnyúzott, töviskoronával és bíborpalásttal felékesített Jézusra tekintünk, valóban embert láthatunk magunk előtt, akinek „minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit.” (Zsid 2,17). Olyan embert láthatunk benne, aki úrrá lett a félelmen, hogy „felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett.” (Zsid 2,15). Legmélyebb félelmét a Getszemáni kertben élte át, amikor „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól” (Zsid 5,7), és aki ki tudta mondani ott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42) és a szentíró tanúsít minket arról, hogy „hódolatáért meghallgatásra talált.” (Zsid 5,7). Meghallgatásra talált, mert a félelme közepette Isten kezébe tudta helyezni életét, tovább tudott bízni az Atya jóságában, bár nagyon jól tudta, hogy sok fájdalmon kell keresztül mennie. Ez a bizalom tette Jézust képessé arra, hogy „vízen járjon”: hogy a lehetetlen szituációkon felülkerekedjen és ne merüljön el bennük. Mi okoz bennem félelmet és hogyan bánok vele? Mit csinálok, amikor meglátom „az erős szelet”, úgy mint Péter? Engemet is lebénít? Elsüllyedek a félelemben, a bizalmatlanságban? Jézus hívogatja Pétert: „Gyere!” „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Miért kételkedünk, kérdezi tőlünk Isten? Talán túlságosan rövid a kezem ahhoz, hogy megváltást szerezzen? Vagy nincs elég erő bennem, hogy szabadulást adjak? (Iz 50,2) Imádságomban elmondom Jézusnak félelmeimet és bizalommal megerősítem belé vetett hitemet.

Feladat a mai napra: Napközben azt a fohászt imádkozom: Uram, bízom benned!

Február 27.

Iz 43,1-5
Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Váltságodul odaadom Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe érted. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. Embereket adok oda érted, és nemzeteket az életedért. Ne félj hát, mert veled vagyok!

Jézusban egy olyan embert láthatunk, aki nemcsak tudta, hogy kitől jött, hanem azt is, hogy értékes és mélyen szeretve van. Persze ezen egyáltalán nem csodálkozunk, hiszen Ő Isten fia volt, hát hogyne lett volna értékes! Azt is tudta, hogy nem a tettei vagy a küldetésben elért eredményei miatt értékes, hanem elsősorban azért, mert van, és mert az Atyához tartozik. A mai idézetben Isten elmondja az embernek, mennyire értékeli, szereti őt, csupán csak azért, mert: az enyém vagy! Váltságodul odaadom Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe érted. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. Jézus állandóan ebben „az enyém vagy”-ban élte életét. Életével elsősorban azt nyilatkoztatja ki nekünk, hogy kezdettől fogva mi is mélységesen szeretve és akarva vagyunk, csupán csak azért, mert a nevünkön szólított minket és az övéi vagyunk. Nincs olyan ember a világon, akit az Isten nem akart volna, vagy nem szeretne, bármit és bármilyen körülmények közt éljen, bármi történjék vele. Sőt, mi több: Isten mindent megtesz értünk, kivált minket a bűn szolgaságából, velünk van, akár tűzön vagy vízen kell keresztül mennünk, és megvéd minket: Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek. A mély szeretettudat képessé tette Jézust arra, hogy közvetítse nekünk ugyanez a megváltó szeretetet. Akár őt magát, a megtestesült isteni Igét, láthatjuk meg a fönti szövegben. Engedjük, hogy Isten kifejezze irántunk való szeretetét minden fájdalmunkon és sebzettségünkön túl. Jóllehet, néha kérdésre vonnánk őt, hogy hol voltál, amikor tűzön és vízen kellett keresztül mennem? Miért engedted, hogy megperzselődjek, vagy majdnem belefulladjak a vízbe? Az a tény, hogy Isten szeret minket, nem óv meg minket a nehézségektől. Ez tanúsítja nekünk a fönti szöveg és Jézus élete is. A legnagyobb kísértés feltételezni az Istenről, hogy minden nehézség, szenvedés, fájdalom azért van, mert ő rosszat akart nekem, vagy valamiért megbüntet. Sokszor ezért fordulunk el tőle, és nehezünkre esik imádkozni. Aki azonban engedi, hogy a szíve mélyére hatoljanak ezek a szavak, és hisz ennek a szeretetvallomásnak, az bensőleg szabaddá válik és képes lesz, akár a fájdalmakon túl, ugyanezt az isteni szeretetet sugározni embertársainak is.

Feladat a mai napra: Megpróbálom mással éreztetni, hogy értékes számomra.

2018. február 26., hétfő

Február 26.

Jn 13,3
Jézus tudta,... hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.

Mennyire fontos az ember számára a származás. Minden oklevelünkön, nyilvános adatunkban szerepel, honnan, kitől származunk, hol és mikor születtünk. És ez így van helyén. Mégis föltevődik az a kérdés: Vajon ez mind? Jézusban egy érdekes dolgot láthatunk: az evangéliumokban sehol sem olvasunk arról, hogy Mária fiának vallotta volna magát. Sőt, amikor említik neki, hogy anyja ott van és látni akarja, vagy áldják édesanyját, kitér és hozzá teszi „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11,28). Nem tagadta meg édesanyját, inkább azt láthatjuk, hogy nagyon tisztában volt azzal, hogy honnan és kitől származik, nemcsak embertől, hanem elsősorban Istentől: Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához,” (Jn 16,28) mondta Jézus az utolsó vacsorán. Istent Atyjának szólítja, mert mélyen tudta, hogy ő az Isten fia, és azért jött, hogy kinyilatkoztassa nekünk az Atyát (vö. Jn 1,18), kinyilatkoztassa nekünk mélyebb mivoltunkat: hogy a keresztség által Isten gyermekei vagyunk, és igazi hazánk, otthonunk az Atyánál van a mennyben. Ez egy teljesen más perspektívát nyit az ember előtt. Hiszen ha eddig csupán földi kategóriákban gondolkodtunk, család, munka, állampolgárság, kor, kultúra, tehetségek, egészség, stb. és csak az számított nekünk, hogyan tudunk helyt állni ebben a világban, akkor az istengyermekségünk más távlatot nyit előttünk: a mennyei haza távlatát. Ez nem azt jelenti, hogy mindezzel nem kell foglalkoznunk. De igen, kötelességünk, hogy helyt álljunk a mindennapi életben, feladatainkban, csak a szívünket más uralja! Más a megközelítés: nem a dolgoknak élek és kérem hozzá Isten segítségét, hanem Istenből élek, és amit ma megtehetek, ajándékként visszaadom neki. Jézus ismételten mondja főpapi imájában: Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. (Jn 17,14-16). Nagyon fontos dologra világít rá Jézus kérése: nem a világból vegyen ki minket az Isten, hanem óvjon meg a gonosztól. A legnagyobb gonoszság Isten szemében, ha ellene fordulunk, ha szívünk szentélyét, melyet egyedül Istent illeti, az anyagi dolgok töltik el. Ha azonban életem célja az Istennel való örök közösség és együttlét, akkor ma hogyan kell élnem az életemet? Miben kellene változtatnom, mit megerősítenem?

Feladat a mai napra: Ma felállítok magamnak egy fontossági sorrendet, hogy Isten maradhasson szívem szentélyében.

2018. február 25., vasárnap

Február 25.

Mt 17,1-8
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust.

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma a mai idézet, Jézus színe változása. Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ez a jelenet akkor történik, amikor Jézus tanítványaival úton van már Jeruzsálem felé, hogy ott odaadja életét az emberek üdvösségéért. Lukács megjegyzi, hogy Illés és Mózes Jézusnak megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie (Lk 9,31). A tanítványok számára ez egy csodálatos, „mennyországi” pillanat volt, és megakarták örökíteni azzal, hogy itt letelepednek, sátort építenek. Nem akarták, hogy elmúljék ez a pillanat. Valahol igazuk is van, hiszen Jézus számukra feltárta az emberi élet célját: az üdvösséget, a megdicsőülést, mely egy csodálatos állapot, hiszen a teljes boldogság állapota. Nemde erre vágyunk mindannyian, a teljes boldogságra, az Istennel való teljes és örök egyesülésre? Azért vágyunk erre, mert ezt a vágyat maga az Isten helyezte belénk. Amint Szent Ágoston ezt olyan találóan kifejezte: Magadnak teremtettél minket Istenünk. S nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned. Ebben a mennyországi jelenetben azonban egy fontos szózat hangzik el: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Amikor Péter földies megoldással megakarja ragadni a pillanatot, a Mennyei Atya felszólítja őket arra, hogy ne sátorokat építsenek, hanem Jézust kövessék, vegyék komolyan tanítását, hallgassanak rá, mert Benne telik kedve. Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Megrémültek, mert tudták, hogy itt Isten szólt hozzájuk. S talán nem véletlen, hogy amikor fölnéztek, nem láttak senki mást, csak Jézust. A mennyországhoz vezető út maga Jézus. Ezért ragadjuk meg mi is annak a lehetőségét ezen a héten, hogy Rá tekintünk, hallgatunk rá és követjük őt, vele együtt járunk az úton a saját Jeruzsálemünk felé, ahol nekünk kell majd odaadnunk az életünket.

Feladat a mai napra: Kiírok magamnak az evangéliumból egy mondatot Jézustól, és napközben többször elolvasva, megfontolom, mit is akar nekem ezzel mondani.

2018. február 24., szombat

Február 24.

Zsolt 139,2-14.23-24
Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem. Hová futhatnék lelked elől? Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Vizsgálj meg, Uram, vizsgáld meg szívemet, tégy próbát és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e a gonoszság útján, és vezess el az örök útra!

Ki az ember? Ki vagyok én? Ez volt a fő kérdésvonal, amelynek ezen a héten utánajártunk. Annál lényegesebb utat jártunk be, mintha csak teoretikus magyarázatokat szereztünk volna, sokkal fontosabb volt, hogy életünkben találjuk és tapasztaljuk meg a válaszokat. Ma visszatekinthetünk erre a hétre és megnézhetjük, mi az, amit éltünk. Milyen gondolataink, reakcióink, tetteink, érzéseink, lelki mozzanataink voltak? Mit mondanak ezek rólunk, önmagunkról? Fontos, hogy Isten fényében próbáljuk meg látni, szemlélni önmagunkat, hiszen Nélküle nem tudjuk felfedezni a teljes igazságot önmagunkról. A Dietrich Bonhoeffer teológus és a német ellenállási mozgalom tagja, akit a nácik 1945. április 9-én kivégeztek, a fogságban írt egy költeményt, amelynek a „Ki vagyok én?” címet adta. Benne így megfogalmaz: „Ki vagyok én? Gyakran mondják: cellámból úgy lépek elő, derűsen, nyugodtan, keményen, mint várából a földesúr. Az vagyok valóban, aminek mondanak? Vagy csak az, aminek magamat ismerem? Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg, aki levegőért kapkod,.. Ki vagyok én? Ez vagy az? Hol ez, hol amaz? Egyszerre mindkettő? Másokat ámító, magában sápító hitvány alak? Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!” Mindenekfölött, amit magunkról elmondhatunk vagy, amit mások állítanak rólunk, ott áll a valóság, hogy Istené vagyunk, hozzá tartozunk. A mai idézeten az imádkozó azt is kifejezi Istennek: „te ismersz engem”. Tudja, hogy Isten jobban ismeri őt, mint ő saját magát. Tudja, hogy Isten jelen van minden pillanatban, minden élethelyzetében. Hol tapasztaltunk hasonlót ezen a héten? Hol volt jelen Isten a számunkra? Mi volt számunkra „kulcsesemény”? Fejezzük ki hálánkat Istennek mindenért, amit ezen a héten megtapasztalhattunk, a szép és örömteli dolgokért csakúgy, mint a nehézségekért és a kihívásokért. Minden az úthoz tartozik, mindenből tanulhatunk valamit. „Köszönöm, Uram, mert...”. Próbáljuk összefoglalni és leírni ennek a hétnek a fontos mondanivalóját.

Feladat a mai napra: Egy mondatot a mai zsoltárból vagy más szentírási részt, amely a héten fontossá vált a számomra, leírom egy kis cédulára, és a nap folyamán többször előveszem és elmélkedek róla.

2018. február 23., péntek

Február 23.

Jón 2,2-11
A hal gyomrában Jónás így imádkozott az Úrhoz: Szorongattatásomban az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott; az alvilág gyomrából kiáltottam, és ő meghallotta hangomat. A mélybe vetettél, a tenger mélyére, körülvett az áradat; örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. Így szóltam: Elvetettél színed elől. Bárcsak meglátnám még szent templomodat! A vizek torkomig hatoltak, körülvett a mélység, hínár borítja fejemet a hegyek tövében. Leszálltam a föld alatti országba, a régmúlt idők népei közé, de kimentetted a pusztulásból életemet, Uram, én Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra emlékeztem, és imám eljutott színed elé, szent templomodba. Akik mihaszna (bálványokat) szolgálnak, elfordulnak az irgalmasságtól. Én azonban a dicséret szavát mutatom be neked áldozatul; teljesítem, amit fogadtam, mert az Úrtól jön a szabadulás. Az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra.

Bár mi, emberek nagyok, erősek, legyőzhetetlenek szeretnénk lenni, sokszor észre kell vennünk saját gyengeségünket, kicsiségünket, törékenységünket. Nem sikerül minden, amit el szeretnénk érni. Megtapasztaljuk emberi lényünk korlátait, határait, pl. a fáradtságot, kimerültséget, erőtlenséget. A testi korlátaink mellett előbb-utóbb lelki kihívások elé is nézünk. Nem vagyunk mindig jó hangulatban, és van, amikor bensőleg inkább sötétség vesz körül minket. Úgy érezhetjük, mintha a mélységbe estünk volna, ahogy ez Jónással is megtörtént. Pedig nem egészen önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Nem engedelmeskedett Isten szavának és menekült a színe elől. Ennek lett a következménye, hogy a hal gyomrában találta magát, amely a sötétséget és halál küszöbét jelképezték. És ebben a kilátástalan helyzetben Jónás azt teszi, ami az egyetlen, ami megmentheti: Istenhez fordul, hittel és bizalommal beszél az Úrhoz, mert az Úrtól jön a szabadulás. Az emberi gyengeség, a bűn, ahogy a sötétség, a mulandóság, a halál sem lehet az utolsó szó az ember fölött, hanem egyedül Jézus Krisztus: ő az út az örök élet felé. Általa és vele együtt minden halál életre változik: „A Jézussal való közösség ebben az életben felkészít minket, hogy átlépjünk a halál küszöbén, és örökké Benne éljünk. A holtak feltámadásában való hit és az örök élet reménye megnyitják látásunkat létünk végső értelmére: Isten a feltámadásra és az életre teremtette az embert, és ez az igazság adja meg a valódi és végső dimenzióját az emberek életének, személyes és társadalmi létüknek, a kultúrának, a politikának, a gazdaságnak. A hit fénye nélkül az egész világegyetem ott marad egy sírboltba zárva jövő és remény nélkül,” fogalmazza XVI. Benedek Pápa nagyböjti üzenetében. Életünkre tekintve, van-e olyan „sírbolt”, olyan reménytelen szituáció, amelyből Jézusnak kell kiszabadítania minket? Beszéljünk Vele róla.

Feladat a mai napra: Ha nehéz helyzetben vagyok, Jézust hívom segítségül.

2018. február 22., csütörtök

Február 22.

Ter 11,1-9
Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai. Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz: „Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki.” A tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!” Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. Így szólt: „Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!” Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését.

Az ember nagy alkotó képességekkel rendelkezik. Az ember művei, az akarata és a keze munkája eredményeként létrejött dolgok, az általa létrehozott technikai fejlődés, csodálatot ébresztenek és könnyen az emberi nagyság benyomását keltik. Az emberben benne él a vágy, arra, hogy nagy legyen, és hatalmas dolgokat alkosson. Érvényesülési és a nagyság iránti vágy él benne. A mai szentírási szakasz ezt a törekvést tükrözi vissza: „Szerezzünk nevet magunknak”. Olyan építményt akarnak együtt felépíteni, amely az égig ér. De ezzel együtt jár az a vágyuk, hogy isteni nagyságra szeretnének emelkedni. És mi történik építkezési szándékaikkal? Jön Isten és úgy tűnik, hogy ő a „játékrontó”, aki megakadályozza az ember terveinek megvalósulását. De tényleg így van, vagy ez csak az ember látásmódja? Vajon ki a „bűnös”, amikor nem sikerül megvalósítani valamit? Vajon az Isten, aki azt nem akarja? A paradicsom kértjében a kísértő kígyó már felkeltette az asszonyban a bizalmatlanságot az Úristennel szemben, amikor azt mondta: „Csak tudja Isten, hogy ...olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). Maga Isten azonban, mivel saját képmására teremtette az embert, belé helyezte a nagyság iránti vágyat, és olyan képességeket adott neki, melyekkel uralma alá hajthatja a földet. Isten nélkül nem juthatunk igazi emberi nagyságra. Vajon nem tapasztaljuk meg manapság, hogy az ember által létrehozott technikai vívmányok néha az ember ellen fordulnak? És nem inkább az Istennel együtt kimunkált művek azok, amelyek emberibbé teszik az életet? Jézus is átélte ezt a kísértést, hogy az Istentől kapott hatalmát, a saját érdekében használja. De visszautasította, mivel tudta, hogy Istent nem szabad kísérteni (vö. Lk 4,9-12), és mivel semmit sem akart tenni önmagától, hanem „mindenkor azt teszem, ami kedves az Atya előtt” (vö. Jn 8, 28). Tanuljuk meg Jézustól az emberi nagyságunkhoz elvezető utat: együtt tevékenykedni az Atyával.

Feladat a mai napra: Megkérdezem Istentől, ő mit gondol, hogyan végezzem egy mai napra eltervezett munkámat.

2018. február 21., szerda

Február 21.

1Kir 21,1-7
Nabotnak, a jiszreelitának volt egy szőlőskertje Achábnak, Szamaria királyának a palotája mellett. Acháb beszélt Nabottal. „Engedd át nekem a szőlőskertedet, hogy veteményeskertül szolgáljon nekem; egész közel fekszik házamhoz. Adok érte egy jobb szőlőskertet, vagy ha úgy tetszik jobban, kifizetem az árát pénzben.” Nabot azonban azt válaszolta Achábnak: „Az Úr óvjon attól, hogy atyáim örökségét átengedjem neked!” Acháb hazament. Kedvetlen volt és haragos a válasz miatt, amit Nabot, a jiszreelita adott neki, ... . Leheveredett, befordult, és nem evett semmit. Odament hozzá a felesége, Izebel és megkérdezte: „Mi van veled, hogy olyan kedvetlen vagy és nem eszel semmit?” „Megbeszélésem volt a jiszreeli Nabottal. ...Az kijelentette: Nem engedem át neked atyáim örökségét!” Felesége, Izebel erre azt mondta neki: „Hát nem vagy Izrael királya? Kelj föl, egyél és légy jókedvű. Majd én megkerítem a jiszreeli Nabot szőlejét.”

A reklámok azt sugallják nekünk, hogy magunk megszerezhetjük mindazt, amit csak kívánunk. És így mindenfajta szép, és kívánatos dolgokat állítanak a szemünk elé. Mintha az ember minden dolgok fölött uralkodna. „Minden, amit csak akarsz, a tiéd lehet!”, mindent megígérnek, felszítják a birtokolás utáni vágyunkat. Mi pedig sokszor a birtoklástól várjuk a boldogságot, vagy legalább az örömet, a jó érzést. A mai idézet arról szól, ahogyan Acháb, a király, meg akarta szerezni magának a szomszédos szőlőskertet. De a tulajdonos, Nabot, nem akarta odaadni neki, még pénzért sem. Mi volt erre Acháb reakciója? Kedvetlen volt és haragos a válasz miatt, bosszankodott és mérgelődött Nabot felelete miatt. Rosszkedvű lett azért, mert nem kapta meg, amit akart. Ez talán inkább egy gyermek reakciójának felelhetne meg, nem pedig egy felnőttének. De mit érzünk mi, amikor nem kapunk meg valamit, még ha kifelé nem is mutatjuk? És mindehhez jön még a kísértés hangja, itt, mint Acháb feleségének a hangja, amely a kívánt dolog megszerezésére bátorít: „Hát nem vagy a király?” Hogyan reagált Jézus arra a kísértésre, amikor a sátán felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségét? Elutasította mondva: „Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” Tudta, hogy nem lehet két urat szolgálni. XVI. Benedek Pápa írja az egyik nagyböjti üzenetében: „Utunk során szembetalálkozunk a birtoklás és a pénzsóvárság kísértésével is, amelyek Isten elsőbbségét veszélyeztetik életünkben. A birtoklás vágyának következményei erőszak, hatalommal való visszaélés és halál. A javak bálványozása azonban nemcsak eltávolít másoktól, hanem üressé, boldogtalanná teszi az embert, becsapja, áltatja anélkül, hogy megvalósítaná, amit ígér, mert az anyagi javakat Isten helyére teszi, aki az élet egyetlen forrása.”
Csak Jézus mondhatja el nekünk, hogyan élte meg ezeket a kísértéseket és ő magyarázhatja el számunkra, mit tegyünk, hogy kívánságaink ne uralkodjanak fölöttünk, és hogy hogyan lehetünk igazán boldogok.

2018. február 20., kedd

Február 20.

Szám 20,2-11
A közösségnek nem volt semmi vize, ezért összeverődtek Mózes és Áron ellen. Az emberek Mózesnek támadtak, s ilyeneket kiabáltak: „Bár mi is elpusztultunk volna, mint ahogy testvéreinknek el kellett pusztulniuk az Úr színe előtt! Miért hoztátok ide az Úr közösségét ebbe a pusztába? Hogy itt pusztuljunk el jószágainkkal együtt? Miért vezettetek ki Egyiptomból, s hoztatok ide erre a szörnyű vidékre? Olyan vidékre, ahol nincs se vetés, se fügefa, se szőlő, se gránátalma, még ivóvíz sem?” Mózes és Áron azonban eltűntek a közösség szeme elől, odamentek a megnyilatkozás sátorának bejáratához és arcra borultak. Megjelent nekik az Úr dicsősége, s az Úr így szólt Mózeshez: „Fogd a botot, gyűjtsd egybe a közösséget, te és testvéred, Áron, és parancsoljátok meg a szemük láttára a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz vizet a sziklából, s igyon a közösség jószágával egyetemben.”… Bőséges víz fakadt a sziklából.

A mai napon talán a bibliai idézet alapján is válaszolhatunk erre a kérdésre „Ki az ember?”, az ember egy élőlény, akinek szüksége van innivalóra, ennivalóra. Ha pedig ezekben hiányt szenved, szomjazik, éhezik. Ezt a hiányt tapasztalta meg Izrael népe vándorlás idején, az egyiptomi rabságból való szabadulás után, az Ígéret Földje felé vezető úton. Mivel az út a pusztán át vezetett, nem volt mindig ivóvizük. Amikor ebben a szükséghelyzetben voltak, és saját bőrükön tapasztalták meg a szomjúságot, panaszkodni és zúgolódni kezdtek. Mivel Isten vezette őket a pusztába, számukra ő volt nehéz helyzetük okozója. Isten viszont nem akarta, hogy elpusztuljanak, hanem hogy éljenek. Ezért Mózesen keresztül vizet adott nekik, bőségesen. A történet ugyanakkor jelképes és egy mélyebb szomjúságra is utal. Az embernek van egy testi és van egy lelki szomjúsága, és mindkettőt maga az Isten akarja csillapítani. Az tehát a kérdés, hová, mihez, kihez fordulunk, amikor szomjasak, vagy éhesek vagyunk. Ha rátekintünk Jézusra, látjuk, hogy ő is megtapasztalta a szomjúság, az éhség mindkét fajtáját. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, majd megéhezett (vö. Mt 4,2). A kísértő arra akarta rávenni Jézust, hogy szerezzen magának ennivalót, kenyeret. Jézus ebbe nem ment bele, azt akarta, hogy az Atya mondja meg neki, mit kell tennie, és várta, hogy az Atya csillapítsa éhségét. Tudta és aszerint is élt, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik. A kenyérszaporításnál sem Jézus szerezte a kenyeret, hanem az Atya kezéből kapta, Tőle kérte, benne bízott. Kérjük Jézustól, hogy mutassa meg nekünk, hogyan kell jól bánnunk magunkkal, amikor testileg és lelkileg szomjazunk, éhezünk. Meghív minket arra, hogy hozzá forduljunk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék.” És abban higgyünk, hogy ő oltani tudja minden szomjúságunkat.

Feladat a mai napra: Arra figyelek, hol támad bennem szomjúság vagy éhség a mai napon. Ekkor megkérdezem magamtól „mi iránt vagyok szomjas, éhes?”

2018. február 19., hétfő

Február 19.

Zsid 2,11-18
Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket, amikor ezt mondja: Hirdetni foglak testvéreimnek, zengem dicséreted az egybegyűltek előtt. Majd: Bizalommal ráhagyatkozom. Aztán: Nézd, én és gyermekeim, az Úr adta nekem őket. Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a sátánt, és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett. Hiszen nem az angyalokat, hanem Ábrahám leszármazottait karolta fel. Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit. Így mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek.

Mi az ember? Kérdeztük tegnap. Mostanság vannak, akik az emberben semmi többet nem látnak, mint molekulák halmazát. Igaz, az ember húsból, csontból épül fel, de ez lenne minden? Vagyis tovább kérdezhetünk „Mi az ember?”, maga Isten akart egészen ember lenni, mindenben hasonlóvá válni hozzánk: Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle. Jézus, az Isten fia, valóságos ember volt, a testvérünk, mivel ő is testből és vérből való volt. Isten megtestesülése megmutatja az ember iránti mély szeretetét: Mert úgy szerette Isten az embert, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy üdvösséget szerezzen nekünk. (Vö. Jn 3,16.17) Isten nem „felülről” hanem „alulról” akarta üdvözíteni az emberiséget: Jézus Krisztus által, húsvét misztériuma által. Jézus élete számunkra az út, amely elvezet minket saját megismerésünkhöz és megmutatja, hogyan kell emberként élnünk. Az embernek tehát, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát -- s nemcsak futó pillantást vet önmagára, mellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó magyarázatokat és szabályokat lát az életben --, Krisztushoz kell mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát.”1 Jézusra tekintve mondhatjuk, ahogy az első ember mondta: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból.” (Ter 2,23). Jézusban megtaláljuk azt a segítőtársat, aki teljesen hozzánk illő, megért minket, és aki megmutatja igazi lényünket, amely a csont és a hús pusztán csak testi dimenzióját egészen felülmúlja.

Feladat a mai napra: A mai napon többször odafordulok Jézushoz és megköszönöm, hogy most is velem van és kísér engem életem útján.
1 II. János Pál Pápa, Redemptor Hominis enciklikája 10

Február 18.

Zsolt 8,2-10
Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved! Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél: minden juhot és barmot, a mezők vadjait, az ég madarait s a tenger halait, mindent, ami a tengerek ösvényén kering, Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved!

Ha nézem az eget...” - kezdhetjük a hétköznapok lelkigyakorlatát azzal, hogy kicsit körbenézünk és arra figyelünk, ami körülöttünk van: Mit fedezünk fel abban a világban, ahol mindennapi életünket éljük? Nézzünk fel az égre, nézzük a természetet, a fákat, a virágokat. Milyen hatással vannak ránk? Ámulatba esünk, mint a zsoltáros? Ahogyan ő látja a körülötte lévő dolgokat, érzékeli a mögöttük álló alkotó kezet, az Isten kezét. Számára minden teremtmény Isten alkotása. És elcsodálkozik azon, micsoda hely illeti meg az embert ebben a teremtett világban, a többi teremtmény között. „Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél”. Azt is tapasztalja, hogy Isten, aki teremtette, nem hagyta magára a teremtés után, hanem megemlékezik róla, gondot visel reá, figyelemre méltatja, meglátogatja, vagyis törődik vele. A zsoltáros felfedezi itt saját ember méltóságát, nagyságát: Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad”, olvassuk az egyik fordításban. De mivel a görög, a szír és a Vulgata itt az „angyal” helyett „Istent” fordít, a fönti szöveg így fogalmazza ezt meg: Majdnem isteni lénnyé tetted.” Az imádkozó ember itt nem érzi kicsinek magát Isten előtt, hanem megbecsülve érzi magát az Istentől kapott méltóságban.
Vajon a zsoltár szavai saját tapasztalatainkat is tükrözik? Talán mindennapi életünkben minket inkább azok a dolgok, tárgyak vesznek körül, amelyeket maga az ember alkotott. De ha most a hétköznapok lelkigyakorlatának elején a teremtett világra tekintünk, hol találjuk meg benne az Isten keze művét? Hogyan érezzük magunkat, mint Isten kezének művei a többi teremtmény között? Tapasztaljuk-e, hogy Isten törődik velünk? Forduljunk Istenhez és beszéljünk vele erről: „Ki az ember? Ki vagyok én? Mit jelent az életem? ...”

Feladat a mai napra: Szemlélem a körülettem lévő dolgokat.

2018. február 17., szombat

Február 17.



1 Kor 12,12.14-27                                 (a tagok törődjenek egymással)
A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: „Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: „Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs rád szükségem.” Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. Sőt a test alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül, és a tisztességtelen tagok nagyobb tisztességben részesülnek, a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre szükségük. De Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb rendű tagot nagyobb tisztességben, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.

Abból az igazságból kiindulva, hogy Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai, Pál apostol a közösségi életről beszél a korintusiaknak. Pál tudta, hogy Korintusban a keresztényeknek nehézségeik voltak a közösség egységének megőrzésében, csoportok alakultak ki a közösségen belül. Kihívásaik voltak a közösségi életben. Ez pedig mind a mai napig jellemző: jól élni a közösséget, a közösségben nem megy automatikusan, hanem mindig új kihívást, feladatot, növekedést jelent. Két csapdára figyelmezteti Pál a közösségét: az egyik, ha valaki nem érzi, hogy a közösséghez tartozik, nem tartozom a testhez”, és másik, pedig, amikor valaki nem tartja fontosnak a másikat, „nincs rád szükségem”. Mi áll e mögött az állítás mögött? Az oka sokszor az összehasonlítás, és az abból fakadó kisebbségi érzés, esetleg valaki nehezen tudja elfogadni helyét a közösségben. Ez pedig egy világias gondolkozás. Pál a test képével minden egyes tag, minden egyes ember fontosságát, jelentőségét hangsúlyozza. A testnek ill. a közösségnek különböző tagokra van szüksége, mindegyik sajátos, egyéni tulajdonságával. Isten helyezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, amint akarta, tetszése szerint. Ő akarta így, ezért így jó. Azt akarja, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással”. Jézus, mutasd meg nekünk, hogyan tudjuk magunkat jobban értékelni és a közösség többi tagját is értékeseknek tartani.
Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogyan tudom bevonni a másik embert a közösségbe, és ha látom, hogy valaki kívül marad, segítek, hogy beléphessen.

2018. február 16., péntek

Február 16.



Agg 1,3-9                                        (mindenki a maga házába siet)
Erre ezt mondta az Úr Aggeus próféta által: »Annak bezzeg itt van már az ideje, hogy ti mennyezetes házakban lakjatok, holott ez a ház még romokban hever? Nos tehát így szól a Seregek Ura: Fontoljátok csak meg sorsotokat! Sokat vetettetek, de keveset takarítottatok be; ettetek, de jól nem laktatok; ittatok, de meg nem részegültetek; öltözködtetek, de föl nem melegedtetek; és aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta. Így szól a Seregek Ura: Fontoljátok meg sorsotokat! Menjetek fel a hegyre, hozzatok fát és építsétek fel a templomot, hogy kedvemet és dicsőségemet találjam benne -- mondja az Úr. -- Sokra számítottatok, de íme, kevés lett; hazavittétek a termést, de én elfújtam. Miért? -- mondja a Seregek Ura. -- Azért, mert az én házam romokban hever, közületek pedig mindenki a maga házába siet.

A próféta Aggeus egy konkrét történelmi helyzetben szól. Izrael népe a babilóniai fogságból visszatért Jeruzsálembe. Ott újra fel kell építenie mindent és új megélhetést kell teremteniük maguknak. A helyzetük nehéz és azért érthető, hogy mindenki csak magáról gondoskodik, a maga dolgával törődik. Érthető? Talán a modern ember számszögéből ezt mondanánk. Isten látása viszont egészen más. Tudja, hogy az embernek nem attól lesz jobb sora, ha csak saját magával foglalkozik, és nem veszi figyelembe a közösség ügyeit is. Isten Aggeus prófétán keresztül arra szólítja fel a Jeruzsálemben élő Izraelitákat, hogy törődjenek a romokban hevert templommal is, és együtt építsék fel azt: „hozzatok fát és építsétek fel a templomot”. És akkor többi tevékenységük is gyümölcsöző lesz. Mit mondhat ez az idézet saját élethelyzetünkre vonatkozóan? Mire hív meg? Hogyan bánunk a közösségi ügyekkel, legyen az családi, egyházközösségi vagy társadalmi szintű? Egy társadalomnak nem lesz jövője, ha mindenki csak a maga hasznát nézi. És milyen családi együttlét az, ahol esténként mindenki csak a saját számítógépe vagy a tévé előtt ül? Helyettük inkább a közös programokat, együttléteket kellene terveznünk: pl. a közös sétát játékot. Segíts, Jézus, hogy megértsük, hogy nem az tesz jót nekünk, ha a saját, önző érdekeinket helyezzük előtérbe, hanem inkább a közösség érdekét nézzük.
Feladat a mai napra: Családomban olyasmit teszek, amit a közösség építését szolgálja.

2018. február 15., csütörtök

Február 15.



Ef 2,13-21               (akik egykor távol voltatok, közel jutottatok)
Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek, mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához. Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma.

A modern ember sokszor felteszi magának a kérdés, vajon tényleg képesek vagyunk közösségben élni, mikor állandóan jönnek hozzánk a hírek, melyek viszályokról, veszekedésekről, a szakadásokról, új háborúkról, ellenségeskedésről szólnak. Mégis nyilvánvaló, hogy Isten az embert nem önmagáért, különálló szigetként alkotta, hanem mint közösségi lényt. De az is világos, hogy valami mindig megzavarja a kapcsolatokat, az Istennel való kapcsolatot csakúgy, mint az emberekkel való békés együttlétet. Ezt a „valamit” szokták a bűnbeeséssel magyarázni. A mai idézetben azonban az az örömhír, hogy Jézus Krisztus helyreállította kapcsolatainkat és „a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében”. Amit már Ezékiel próféta jövendölt a kettéválasztott népnek, Jézusban teljesen valóra válik: „Egy néppé teszem őket országomban, nem alkotnak többé két népet, és nem oszlanak többé két országra” (Ez 37,22). Bár itt a földön mégis léteznek válaszfalak az emberek között, de a mélyebb valóság az, hogy Krisztusban már egy testhez tartozunk, mert „mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában”. Krisztusban képesek vagyunk, közösséget építeni, ha engedjük, hogy ő legyen bennünk a békeszerző. Bennünk és köztünk talán még léteznek olyan válaszfalak, melyek arra várnak, hogy Jézus bontsa le azokat. Beszéljünk erről Jézussal, hogy általa felfedezhessük, hogy a másik nem az ellenségünk, hanem hozzánk tartozik és együtt Krisztus testét formáljuk.
Feladat a mai napra:   Mások számára legyek én a mai napon a békességszerző.