XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. június 30., hétfő

Június 30.



Préd 3,1-13                        (Változások az ember életében)

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének. Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

A mai idézet a Prédikátor könyvéből mély bölcsességet és emberi tapasztalatot ad tovább. Mindennek megvan a maga ideje. És ez arról is tanúskodik, hogy változások történnek, és ezek teljesen normálisak. Ha belehallgatunk a környezetünkben zajló beszélgetésekbe, vagy akár saját gondolkozásunkba, észrevehetünk egy tendenciát: sokszor panaszkodunk azért, mert valami már nem úgy van, mint régen; mert valaki nem úgy reagál, mint ahogy azt szeretnénk vagy szokta; mert új lépéseket követelnek tőlünk, melyek nehezünkre esnek, vagy akár először felháborodást keltenek bennünk. Mind összefüggésbe állnak azzal, hogy változásokkal találkozunk akár saját életünkben, családunkban, munkahelyünkön, vagy környezetünkben, és azok mindig kihívást jelentenek számunkra, vagy akár szenvedést is okoznak. Vannak normatív változások, melyek az emberi fejlődéssel járnak. A fogantatásunktól kezdve bizonyos időközönként óriási változásokon megyünk keresztül, pl. a születés, a beszélni, járni tanulás, a saját akarat érvényesítése, a közösségbe való integráció (óvódban, iskolában), tanulás, munkába állás, megmérettetések, testi változások, párkapcsolat, házasság, gyermekek születése, felnevelése, kirepülése a fészekből, nyugdíj, megöregedés, halál. Ezek természetes folyamatok, melyek mégis nagyon meg tudnak minket lepni. Néha egy hosszabb nyugalmi időszak után ránk tör egy változás, mely felborítja lelki egyensúlyunkat. A változás mindig feszültséget okoz, akár krízist is válthat ki, de célja és értelme mindig a növekedés, a fejlődés, egy új lépés megtanulása, elsajátítása. Jálics Ferenc SJ mondja: „ami van, annak szabad lennie”[1]. Életünk egyik legfontosabb feladata, hogy integráljuk ezeket a változásokat az életünkbe. Sokszor mi fáradozunk azon, hogy megváltozzunk vagy megváltoztassuk a környezetünket, a körülöttünk lévő embereket. A prédikátor azonban felhívja figyelmünket egy nagyon fontos dologra: Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Nyilván nem tétlenségre hívja az embert, hiszen nem fölösleges az ember fáradozása! De az ember a maga erejéből semmit sem tud csinálni, a lényeges munkát Isten végzi bennünk, mi pedig engedjük, hogy dolgozzon bennünk, és asszisztálunk neki azzal, hogy megtesszük azt, amit tőlünk kér. Ez nagyon sok békét adhat nekünk. A kérdés az, hogyan asszisztáljak jól az Istennek, hogy pozitív legyen a fejlődés és jó a gyümölcse?
Feladat a mai napra: Milyen változásokat veszek észre mostanában életemben? Hogyan érintenek ezek engem? Megpróbálok rátekinteni, megfogalmazni és Istenre tekintve átnyújtani őket neki, és kérni: Uram, tégy engem békéd eszközévé!


[1] Jálics Ferenc SJ. (1996). Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezető a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába. Manréza: Korda.

2014. június 29., vasárnap

Június 29.



ApCsel 12,1-11; 2Tim 4,6-8.17-18; Mt 16,13-19

Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.“

A mai vasárnapon Szent Péter és Pál főünnepét ünnepeljük az Egyházban. Különleges ünnep ez, hiszen vasárnapokon nem szoktunk szenteket ünnepelni, csak Urunk Jézus Krisztus ünnepeit. De Péter és Pál olyan fontos apostolai az Egyháznak, hogy kivételt jelentenek. Talán úgy is nézhetjük őket, mint két nagy útjelző táblát, amelyek Krisztusra mutatnak. A mai olvasmányban egy történetet hallhatunk az Apostolok Cselekedeteiből, amikor egy angyal kiszabadította a halálra ítélt Pétert a börtönből, hogy tovább tudja folytatni az evangelizálás munkáját. Péter az első, aki Jézus előtt vallomást tesz Jézus Istenfiúságáról, és Jézus őrá bízza az Egyház vezetését. Pál pedig a szentleckében a Timóteusnak ír levelében tanúságot tesz élete utolsó napjaiban egy hallhatatlan nagy belső békéről: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2Tim 4,6-8).
Ha e tanítványok életére nézünk, azt láthatjuk, hogy mindkettőjük óriási változásokon ment keresztül, amikor Jézus Krisztussal találkoztak. Péter életében az első nagy fordulat talán akkor volt, amikor Jézus a Galileai tó partján meghívta őt követésére, és mindenét feladta Jézusért. Eleinte nagy lendülettel, lelkesedéssel követte Jézust és azt gondolta, hogy mindenre kész, de aztán kudarcot vallott, amikor Jézus elfogatása után vallomást kellett volna tennie Jézusról és gyáván letagadta, hogy ismeri őt. De feltámadt Krisztus kegyelme és irgalma megújította, megerősítette őt, és Szentlélektől eltelve képes lett elmenni akár a világ végéig, hogy megismertesse Jézust az emberekkel. Pál apostol életében pedig, aki azt hitte, hogy Istennek tesz szolgálatot, amikor megpróbálta kiirtani a keresztényeket, a feltámadt Krisztus megjelenése a Damaszkuszi úton lényeges fordulatot hozott. Megkeresztelkedett, visszavonult a pusztába, hogy felkészüljön a küldetésére, majd nagy erővel ő lett a pogányok térítője. A mi életünkben is léteznek kisebb nagyobb változások. Mi is átélhetünk egy Pál fordulatot, amikor Jézus Krisztus belép az életünkbe és meghív a követésére. Sokszor egy lelkigyakorlat vagy mély megérintődés egy szentmisén, imádságban, olyan fordulatot hozhat, amely aztán kihat az egész életünkre. Azt érezzük, hogy már nem folytathatjuk életünket úgy, mint eddig. Isten üdvösség szerző beavatkozásai ezek saját magunk és környezetünk javára, melyeknek fontos teret adni, és engedni, hogy átformáljanak, vezessenek minket. Péter és Pál valamint az összes szent élete erre buzdít minket a mai napon. Ne féljünk átadni magunkat a Szentléleknek, hogy Jézus Krisztus képére átalakíthasson minket és szeretete megnyilvánulhasson rajtunk keresztül az egész világ előtt.
Feladat a mai napra: Imádságos lelkülettel veszek részt a mai szentmisén, és igyekszem nyitottsággal fogadni Isten rám vonatkozó üzenetét.

2014. június 28., szombat

Június 28.



Zsolt 127 és 128               (Isten áldásával élni egy tető alatt)
Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak. Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom. Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből. Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál.
Boldog, aki féli az Urat, aki az ő útjain jár. Élvezheted majd, amit kezed szerez, boldogságban és bőségben fogsz élni. Feleséged házad bensejében hasonlít a termő szőlőtőhöz, s mint a hajtások az olajfát, gyermekeid úgy veszik körül asztalodat. Lám, ilyen áldásban részesül az ember, aki féli az Urat. Áldjon meg téged Sionból az Úr, hogy lásd Jeruzsálem boldogságát életed minden napján! És lásd meg fiaidnak fiait! Békesség legyen Izraelnek!

Mai imádságban ízlelgethetjük a zsoltár szavait, és megpróbálhatjuk saját családunkra vonatkoztatni. Ha visszagondolunk az utolsó időszakra, mit akartunk elérni, milyen céljaink voltak? Talán nem zajlott nálunk konkrét építkezés, de átvett értelemben esetleg valamit fel akartunk építeni, teremteni, létre hozni azokkal, akikkel egy tető alatt élünk. Mi volt ez? Mennyire vontuk be Istent ebbe a tervezésbe, ennek megvalósításba? Látjuk-e, hogyan segített Isten, és mennyire volt Ő az, aki minden áldásával kísért? Mi volt az, ami talán nem annyira sikerült, mert nem számítottunk Istennel? Továbbá elmélkedjünk azon, hogyan őrizte meg Isten életünket, családunkat, közösségünket ebben a (tan-)évben. Mitől óvta meg a családot? Biztos voltak nehézségek, betegségek, kihívások is, de hogyan kísért bennünket ezeken keresztül? Fejezzük ki hálaadásunk mindezért, de nem utolsó sorban azokért az ajándékokért és gyümölcsökért is, amelyekkel megáldotta családunkat.
Feladat a mai napra: Hálát adok Istennek a családomért és azokért a gyümölcsökért, amit a családom által kaptam tőle ebben az évben.

2014. június 27., péntek

Június 27.



Ter 37,3-11                        (testvéri kapcsolatokat jól élni)
Izrael jobban szerette Józsefet, mint a többi fiát, mivel öreg korában született. Ezért egy ujjas köntöst csináltatott neki. Mikor bátyjai látták, hogy jobban szereti, mint összes többi fiát, meggyűlölték, és nem tudtak vele barátságos szót váltani. Józsefnek egyszer álma volt, s azt elmondta testvéreinek. Így szólt hozzájuk: „Hallgassatok ide, milyen álmot láttam. Kévét kötöttünk a mezőn, s íme, az én kévém fölegyenesedett és állva maradt, a ti kévéitek pedig körülvették és meghajoltak az én kévém előtt.” Testvérei így válaszoltak: „No, talán királyunk akarsz lenni és fölöttünk uralkodni?” Álma és elbeszélése miatt még inkább meggyűlölték. Más alkalommal újra álmot látott, s azt is elmondta bátyjainak. Így szólt: „Látjátok, ismét álmom volt. A nap, a hold és a csillagok meghajoltak előttem.” Amikor elbeszélte apjának és testvéreinek, apja megfeddte, mondván: „Mit akar jelenteni ez az álom, amit láttál? Nekem, anyádnak és bátyáidnak, nekünk a földig kell hajolnunk előtted?” Bátyjai féltékenyek lettek rá, apja ellenben megjegyezte magának a dolgot.

Azt szokták mondani: „A legjobb családban is előfordul az ilyesmi”. Így a biblikus családban is. „Izrael jobban szerette Józsefet, mint a többi fiát”, olvassunk az ószövetségi pátriárkáról, Jákobról. Mai szemszögből mondanánk, hogy nevelési szempontból helytelen, ha a szülők, egy gyereket részesítenek előnyben másoknál. A biblia viszont nem ideális családokról beszél, nem tár elénk tökéletes családi kapcsolatokat, hanem azokat, amilyenek voltak. Kérdezhetjük magunkat, vajon családjaink nem inkább a biblikusakhoz hasonlítanak-e inkább, mint azokhoz a tökéletes családokhoz, ahol nincs féltékenység a testvérek között és ahol a szülők egyéni módon szeretik gyermekeit. A családi realitás sokszor nem felel meg az ideálnak. Igaz, hogy egyre jobb családi, emberi kapcsolatokra kell törekednünk, ezek azonban csak az Isteni szeretetből eredhetnek igazán. Szemére vethetjük-e Jákobnak, hogy sajátos érzései voltak József iránt? Megváltozott-e volna a testvéri irigység, ha Jákob a nagyobb fiának is ajándékozott volna egy szép ruhát? Jobb lett volna Józsefnek, ha nem mesélte volna el testvéreinek álmait? Nem tudjuk a választ, azt viszont igen, hogy jó vége lett a történetnek. Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni. Isten kegyelme a tökéletlen helyzetből, életkörülményekből is jót tud hozni. Isten jobban, tökéletesen szeretet minket minden embernél, és szeretete tud mély sebeket is gyógyítani. Ezért ahelyett, hogy a családtagoktól vagy a hozzánk közel álló emberektől követelnénk – talán néha még utólag is –, hogy tökéletesen szeressenek minket, engedjük közel magunkhoz Isten szeretetét és próbáljuk megérteni, hogyan tudjuk elfogadni és Isten segítségével változtatni az adott családi helyzetet.
Feladat a mai napra: Elgondolkozom a családi kapcsolataimon. Van-e valaki, akivel mostanában nem annyira vagyok jóban. Beszélek róla Istennel, kérve, hogy – ha akarja – mutassa meg nekem a következő lépést az illető felé.  

2014. június 26., csütörtök

Június 26.



Szám 11,4b.6.11-17         („veled együtt viselik a terhet” - egymásnak segíteni a teherhordózásban)
Izrael fiai újra panaszkodtak, mondván: „Ki ad nekünk húst enni? Most koplalhatunk, nincs semmi, mannán kívül egyebet nem látunk.” Amikor Mózes hallotta, hogy a nép panaszkodik, ki-ki a sátora bejáratánál, az Úr pedig nagy haragra gerjedt, rossznak találta Mózes a dolgot; így szólt hát Mózes az Úrhoz: „Miért bánsz ily rosszul szolgáddal, s miért nem találok tetszésre szemedben, hogy ennek az egész népnek a terhét a vállamra rakod? Hát talán én hordoztam ezt az egész népet méhemben vagy én voltam, aki szülte, hogy mondhasd nekem: vidd kebleden, amint a dajka viszi a csecsemőt, arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáinak. Honnan vegyek húst, hogy (enni) adjak ennek a népnek? Panaszkodnak nekem: Adj nekünk húst enni! Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem. Ha továbbra is így akarsz velem bánni, akkor inkább ölj meg, ha tetszésre találtam szemedben, ne lássam tovább nyomorúságomat!” Ekkor az Úr azt mondta Mózesnek: „Hozz ide nekem Izrael vénei közül hetven férfit, olyanokat, akikről tudod, hogy valóban a nép vénei és vezetői. Vidd magaddal őket a megnyilatkozás sátora elé, s álljanak melléd. Akkor alászállok és majd beszélek veled; elveszek a rajtad levő lélekből, s rájuk ruházom. Így majd veled együtt viselik a nép terhét, s nem kell többé egyedül viselned.

Mózes a nép vezére, Isten választotta, Isten prófétája. Azonban nem egy „szuperman”, vagy hős, aki képes egyedül mindent végbevinni. A mai idézetben nagyon is emberként mutatkozik meg. A népet a pusztán át vezetni az ígéret földjére nem egy könnyű feladat, nem csupán hálával jár a nép részéről. Sőt sok pillanatban a nép lázadozik Isten ellen és panaszkodik Mózesnél. Ezért Mózes tehernek érzi a nép vezetését. A mai idézetben halljuk, hogyan önti ki Mózes a szívét Isten előtt. „Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem.” Vajon nem állnak-e közel hozzánk Mózes szavai? Nem ismerős számunkra panasza? Hányszor talán mi is imádságban hasonlóan fohászkodtunk Istenhez: „Már nem bírom, túl nehéz. Segíts nekem!” Biztos nekünk is nyújtott segítséget a probléma megoldásához, mint Mózesnek. A mai imádságban gondoljunk át, mikor vannak a családban olyan helyzetek, amikor egymásnak kellene segítenünk a teherhordózásban, és hogyan kezeljük őket. Lehet, hogy az édesanya sokszor érzi, hogy egyedül kell neki hordozni sok dolgot, rá marad sok feladat, pl. a házi munka, a gyerekek gondozása, nevelése. Az édesapa is azt érezheti, hogy egyedül van hagyva a család ellátásával. Vagy a közösségben sok mindent egy emberre hagynak. Fontos, hogy kiöntjük a szívünket Istennek, amikor túlterhelve érezzük magunkat, elmondjuk neki, mi számunkra nehéz. Azonban nem azt fogja kívánni tőlünk, hogy hősiesen viseljük egyedül az egész terhet, hanem, hogy vonjuk be a többieket is a teherhordózásba. Azért élünk egy tető alatt, tartozunk egy családhoz, egy közösséghez, hogy egymásnak is segítsünk a feladatok végrehajtásában, együtt hordózzuk a terheket. Kérjük a Szentlélektől, hogy mindig adjon új megoldásokat és segítsen olyan légkört teremteni a családban, ahol lehetséges a közös megbeszélés.
Feladat a mai napra: A családban beszéljük meg, hogyan érzi mindenki magát a közös feladatok elintézésében.