Óz 11,1-4 (Mégsem
ismerték el, hogy a gondjukat viseltem.)
Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem,
Egyiptomból hívtam meg a fiamat… Én tanítottam meg járni Efraimot, a karomon
hordoztam; mégsem ismerték el, hogy a gondjukat viseltem. Puha kötelékekkel
vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki
arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki.
Édesanyánk és
édesapánk nemzettek minket, ők adták nekünk az életet, és nem csak az életet
adták, hanem fel is neveltek minket. De vannak, akik ezt nem tapasztalták meg
életükben, mert esetleg a szüleik csak nemzették őket, de akik felnevelték
őket, azok a nagyszüleik, a nagybátyjuk-nagynénjük volt… Azonban az atya Isten
még azelőtt alkotott minket, még azelőtt álmodott rólunk: „Így szólt hozzám az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már
ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául
rendeltelek a nemzetek javára.”(Jer 1,4-5).
Emlékszem egyszer, amikor a Szentírásban
ezt olvastam:
Gyermek volt még Izrael,
amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat… Elkezdtem
tiltakozni, hogy ez nem igaz: hol voltál Te a gyerekkoromban? A szüleim
elváltak, nehéz körülmények között éltünk, nyolcan voltunk testvérek, és anyám
egyedül nevelt minket, és viselte ennek a terhét, és Te hol voltál? Először nem
szólt semmit, később megértettem, hogy Isten az emberi kapcsolatokon keresztül
volt jelen, az édesanyámon és azokon keresztül, akik szerettek.
De ezek az emberi kapcsolatok bármikor megszakadhatnak. Isten azonban
sohasem szakítja meg a kapcsolatot velünk. Lehet, hogy kiábrándultunk másokból,
vagy összeomlott az apaképünk, de Isten, aki az igazi édesapánk sose tette ezt
velünk, soha nem hagyott el minket, soha nem hagyott el engem. Már 6 éve
misszionáriusként éltem, amikor volt egy mély beszélgetésem Istennel ezekről a
dolgokról. Amikor ez történt, hatalmas békét és örömöt tapasztaltam. Előtte nem
az volt a kérdés, hogy fejben tudom-e ezeket a dolgokat, hanem az, hogy Istent
a szívemben elfogadom-e édesapámnak.
Mindig bennem élt, arra várt, hogy találkozzunk, hogy begyógyítsa a múltam
sebeit: az édesapámnak való megbocsátás képtelenségét, az árvaságot. Emlékszem,
hogy nagy örömmel jöttem ki a kápolnából és mesélni kezdtem a többi
misszionáriusnak: Isten az én édesapám! Ők nagyon meg voltak lepődve, hogy csak
most jöttem rá erre, de mondtam nekik más dolog tudni és más beszélni Istennel,
úgy, hogy a szíveink találkoznak közben. Igazából ez segített abban, hogy
másként tekintsek az életemre, megbékélve tudtam tekinteni rá, jobban
megértettem a kapcsolataimat, a családomat, a testvéreimet, a szüleimet.
Segített abban is, hogy elmenjek meglátogatni az édesapámat, és sok mindent meg
tudjak beszélni vele, ez segített megérteni őt. Mindez nem ment magától, hanem
egy folyamat eredménye volt az életemben.
Feladat a mai napra: Eddig hogyan tapasztaltad Isten atyai
szeretetét? Mit akarsz tenni annak érdekében, hogy a mai napon rád találhasson?