XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2020. április 30., csütörtök

Április 30.


Jn 6,44-51                         (Jézus az élet alapvető szükséglete)         
A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: »Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.« Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”

Jézus a kenyérszaporítás csodája után folytatja a sokak számára megbotránkoztató kijelentéseit. Párhuzamba állította a földi és a mennyei kenyeret. Maradjunk egy pillanatra a kenyér fizikai voltánál. Alapvető élelmiszernek számít, étkezéseink egyik fő eleme. Régebben talán még hangsúlyosabb volt a szerepe, a kenyér hiánya számított igazán nélkülözésnek. Ízét is jobban ismerhették. Nyelvünk is hordozza jelentéseit: jó, mint egy falat kenyér; kenyeret keres; kölcsönkenyér visszajár. Ma már mindenfélével párosítjuk, megkenjük, íze másodlagos. Jóléti társadalmunk már szinte károsnak titulálja a fehér kenyeret, sokan nem is eszik, és rengeteg alternatívát kínálnak helyette. Érdekes, hogy az életnek annyira nyilvánvaló alaptápláléka megkérdőjeleződik. Jézus, az élet kenyere helyett is annyi más hamis próféta vesz körül bennünket, hivalkodón, hangosan. A fehér kenyér megbújik a polcon. A szentostyában rejtőzködő Isten is végtelenül csendes. Jézus aztán még tovább megy a magát nélkülözhetetlen életfeltételnek kinyilatkoztatásán: általa az örök élet felé nyit távlatot.
Feladat a mai napra: Ma szánok időt arra, hogy megvizsgáljam az étkezési szokásaimat, a fogyasztott ételeim minőségét. Tudatosan, egészségesen táplálkozom-e? Megosztom valakivel egy étkezésemet, fizikai vagy lelki értelemben.

2020. április 29., szerda

Április 29.


Mt 11,25-30                   (Jézus hívását a kicsinyek hallják meg)
(Ma Sienai Szent Katalin szűz és egyháztanító, Európa társvédőszentje ünnepe van)
Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű –és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.

Jézus magasztalja az Atyát, mert a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki magát és bepillantást engedett az Atya-Fiúi kapcsolatba. Isten országának titkait azok tudják megsejteni, akiknek szívük és agyuk nincs tele evilági tudománnyal, okoskodással, bölcselettel, akik testi-lelki szegénységük miatt nyitottak, szabadok, ítéletektől mentesek Jézus új tanításának befogadására. Lehet hittudománnyal, észérvekkel, józan belátással, hittételekkel kapcsolódni Istenhez, de sokkal inkább közelébe jut az, aki rá tud hangolódni az Atya és Jézus közti hullámhosszra, arra a lelkületre, ami a szavak mögött van, amit szóval alig lehet kifejezni. Erre a lelkületre példa az, amikor Mária ujjongva magasztalja Istent, aki tekintetre méltatta alázatosságát, vagy amikor Pál saját gyengeségével dicsekszik. Mi is hálásak vagyunk Jézusnak, hogy hív minket: „Jöjjetek hozzám… „Örülünk-e mi ennek eléggé? Élünk-e ezzel az egyetlen értelmes lehetőséggel, ami életünkben adódik? Hív a vele való kereszthordozásra, a vele való életközösségre. Azt üdíti fel Jézus, aki magára veszi az ő igáját, sorsát, és már itt a földön megadja az ezzel együtt járó édességet, békességet. Felüdít, és arra hív, hogy tanuljunk tőle. „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatosszívű: én felüdítelek titeket!” Milyen szelíden szólít! Tőle tanulhatunk alázatot. Ki lenne méltóbb tanító erre, mint Jézus Krisztus, aki a Mennyei Atya alázatának megtestesülése. Lisieuxi kis Szent Teréz önéletrajzában így ír arról, hogy Jézus, hogyan tanít: „Soha nem hallottam Őt beszélni, de érzem, hogy bennem van, minden pillanatban vezet, ihlet, mit kell mondanom, tennem. „Legyünk mindig Jézus kicsiny és hűséges tanítványai életünk végéig.
Feladat a mai napra: Imáimban tegyem Jézus elé azt a gondomat, ami most legjobban a szívemet nyomja.

2020. április 28., kedd

Április 28.


Jn 6,30-35       (Jézus küldetése több, mint a csodák, amiket tett)
Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: »Égből való kenyeret adott enni nekik.«” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

Szeretjük a csodákat, szeretjük, amikor Isten elkápráztat bennünket. Az összegyűlt nép, akik követték Jézust, hasonlóan voltak ezzel. Várják a mutatványt, szinte követelik, de ebben a várakozásban is benne rejlik az az őszinte vágy, hogy Jézus valami több legyen, mint egy egyszerű tanító. Ennek a bizonyítását kérik. Megfelelő precedensük is volt: a pusztai manna csodája történelmük, identitásuk részét alkotja, ragaszkodnak is hozzá. Nem könnyű túllátni berögzült istenképeinken, merev elképzeléseinken, melyek Isten csak egy-egy szegletét emeli ki (s általában azt, amely megfelel nekünk). Talán ha Jézus enged nekik ennél a kérdésnél, és tesz egy csodát, hittek volna hatalmában, de számára a küldetése mindig fontosabb. „Atyám adja az igazi mennyei kenyeret” - utal ismét a lényegre. S rögtön utána kiegyenlíti magát vele: „Én vagyok az élet kenyere.” Dosztojevszkij így ír a Karamazov testvérekben, felkiált Ivan által: „Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? És ha az égi kenyér nevében fognak is követni ezrek és tízezrek, mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem tudják elhanyagolni a mennyei kenyér kedvéért a földi kenyeret?” De Jézus soha nem kizárólagos. Ugyanaz a tömeg volt jelen a kenyérszaporításnál is. Mindegyikük megkapja a lehetőséget. Jézus nem a tömegízlésnek akar megfelelni, hanem önmagát kínálja fel annak, aki megteszi felé a hit lépését. S ők találkoznak majd vele Feltámadottként is.
Feladat a mai napra: Felidézek egy istenélményemet, amelyet csodaként éltem meg. Merre vitt tovább ez az élmény? Megmaradtam az ámulatban, vagy elmélyítette hitemet? Megpróbálok ma „csoda” lenni egy másik személy számára, tettel, szóval, imával.

Április 27.


Jn 6, 22-29                        Jézus betölti legmélyebb vágyainkat      
A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”

Szinte egész héten János 6. fejezetét tárja elénk Egyházunk a szentmise evangéliumában. Részletesen veszi a mennyei kenyérről való tanítást. Mintha húsvét szent időszakában nagyon fontos lenne erről sokat és mélyrehatóan elmélkednünk. Hiszen Urunk az Oltáriszentségben egészen valósan velünk maradt. A kíváncsi nép követi Jézust. Mindent tudni akarnak: mikor jöttél ide? Mit cselekedjünk? Mindenre választ várnak. Szeretnénk mi is, ha Isten „konkrétabb” dolgokat mondana nekünk. Ő viszont elvontan felel, szinte nem is a kérdésre. A lényeget ragadja meg, a lélek mélyére szeretne hatolni, nem tünetet csillapítani, hanem a belső vágyainkat szólítja meg. Erősek ezek a vágyak bennünk, hiszen azon magvak sarjai, melyeket Isten „saját képmására” belénk ültetett, s az örök élet felé növekednek. Vágyunk a jóllakásra, a betöltség érzésére, az egységre, fontos, hogy a helyén legyen életünkben! Hol keressük ezeket? Ha megelégszünk a felszínes kielégülésekkel, a szüntelen hiányérzetünk, vágyakozásunk kiégethet, elfásíthat bennünket, vagy a másik végletben függőségünkké is válhat. Járható útja ennek elkerülésére azt jelenti, kapcsolatban lenni ezekkel a vágyakkal, folyamatosan szelídíteni, kanalizálni, nyesegetni, nevelni, vizsgálni. S mindenzt Istennel együtt végezni. Pál Feri atya ír erről Természetes spiritualitás c. könyvében, hogy testünk (s annak jelzései, ösztönei, kívánságai, betegsége stb.) beemelhető az istenkapcsolatunkba, s még rendezetlenségünk is lehet jó, ha az segít bennünket felismerni, mely terület az, ahol Isten még nincs jelen. Testünkre való odafigyelés a „Szentlélek templomával” való foglalkozás, mely megteremti a fizikai feltételeit az imánknak.
Feladat a mai napra: Mivel töltekezem lelkileg? Kiválasztok egy zsoltárt, amelynek imádkozásával megpróbálok egy vágyam mélyére pillantani, megbeszélni azt Jézussal. Vajon felé tartok-e ez a vágyam által?

Április 26.


              Apcsel2,14.22-28; 1 Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Annyira jellemző ránk, hogy amíg el vagyunk foglalva a saját elképzeléseink megvalósulatlansága okozta szomorúsággal, észre sem vesszük, hogy maga Isten van melletünk. Csak utólag jövünk rá, hogy „lángolt a szívünk”. A tanítványok kitartanak a saját forgatókönyvük mellett, továbbra is Izrael politikai függetlensége vonzatában gondolkoznak, ezért mérhetetlen a csalódásuk, hiszen Jézus meghalt, és így ez lehetetlenné vált. S ez a szomorúságuk mintegy fátylat von a szemük, szívük elé. Az evangélium nem jelöli meg a két tanítvány személyét, de feltételezhető, hogy Jézus nyilvános működése alatt sok időt töltöttek vele, három évig kísérték, együtt étkeztek, beszélgettek, bejárták a környező helyeket, hallgaták őt. Valószínűleg az elfogatása előtt is még találkoztak vele. S vasárnap már nem ismerik fel, amikor hozzájuk csatlakozik az úton. Sem külsejéről, sem személyiségéről, sem beszédjéről, sem tanításáról, ahogy magyarázza az írásokat. Csak amikor asztalhoz ülnek, nyílik meg a szemük. Figyeljük meg, hogy Jézus az út során nem háborodik fel lelki vakságukon, hanem türelemmel magyaráz, kísér, velük marad egészen addig, amíg felmelegszik a szívük, és eljutnak arra a pontra, ahol készen állnak őt feltámadt valóságában látni. Számukra ez a kenyértörés volt, Tamásnál a sebek megérintése, másoknál elég volt csupán a tény, hogy újra látták. Bár gyakran csak sejtjük, vagy reméljük, hogy Isten velünk van, Jézus mindnyájunknál előkészíti, ápolja és kivárja ezt a pillanatot, személyre szabottan. Ez a találkozás a Feltámadottal pedig aktívvá tesz: az emmauszi tanítványok „még abban az órában útra keltek”, Mária Magdolna „elment, és hírül vitte a tanítványoknak” (Jn 20,18), sőt, „nagy félelemmel és örömmel futottak” (Mt 28,8), és „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket” (Mt 28,16).
Feladat a mai napra: Mi akadályoz meg engem abban, hogy felismerjem, Jézus mellettem gyalogol, kísér, tanít? Kérem őt, hogy segítsen tudatosítani ezt magamban, és Őt így magamhoz venni a szentáldozásban.

2020. április 25., szombat

Április 25.


Fil 1,3-10a                         (mert szívembe zártalak titeket)
3Valahányszor rátok gondolok, hálát adok Istenemnek, 4és mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg rólatok mindnyájatokról, 5mert az első naptól mindmáig részt vállaltatok (Krisztus) evangéliumának hirdetésében. 6Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. 7Méltányos is, hogy így gondolkodjam rólatok, mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, hiszen ti osztoztok kegyelmemben, akár bilincsekben vagyok, akár az evangéliumot védelmezem és bizonyítom. 8Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. 9Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes tapasztalatban, 10hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes.

„Van egy olyan imaforma, amely különösen is arra késztet, hogy átadjuk magunkat az evangelizációban, és arra indít, hogy mások javát keressük: ez a közbenjárás. Figyeljük csak meg egy pillanatra egy olyan nagy evangelizáló belső világát, mint Szent Pál, hogy lássuk, milyen volt az ő imádsága. Ez az imádság telve volt emberekkel: „mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg rólatok, mindnyájatokról, (...) mert szívembe zártalak titeket” (Fil 1,4.7). Ebből láthatjuk, hogy a közbenjárás nem szakít el az igazi szemlélődéstől, mert az a szemlélődés, amely figyelmen kívül hagyja a többieket, puszta ámítás.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 281)
„Ez a magatartás át is alakul a többiekért való hálaadásba: „Először is hálát adok Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért” (Róm 1,8). Állandó hálaadásról van szó: „Veletek kapcsolatban szüntelenül hálát adok az Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek” (1Kor 1,4); „Valahányszor rátok gondolok, hálát adok Istenemnek.” (Fil 1,3). Nem hitetlen, negatív és reménytelen látásmód ez, hanem lelki, mélységesen hívő, amely elismeri azt, amit maga Isten hoz létre bennük. A hála az, amely a mások iránt valóban figyelmes szívből fakad. Így amikor egy evangelizáló visszatér az imádságból, a szíve már nagylelkűbbé vált, megszabadult az elszigetelt lelkiismerettől, és arra vágyik, hogy megtegye a jót és megossza az életet másokkal.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 282)
Feladat a mai napra: Kifejezem hálámat azokért az emberekért, akiket Isten rám bíz.

2020. április 24., péntek

Április 24.


Róm 8,19-26         (Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek)
19Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. 20A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, 21hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. 22Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. 23De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. 24Mert megváltásunk még reménybeli. Az a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli? 25Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan. 26Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. 27S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.

„A missziós buzgóság életben tartásához nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet” (Róm 8,26). De ennek a nagylelkű bizalomnak táplálkoznia kell, ezért szüntelenül hívnunk kell őt. Ő képes kigyógyítani mindenből, ami elgyengít a missziós feladat végzése közben. Igaz, hogy ez a láthatatlanba vetett bizalom bizonyos szédülést okozhat: olyan, mintha elmerülnénk a tengerben, ahol nem tudjuk, mivel találkozunk. Ezt én magam is sokszor megtapasztaltam. Mégis, nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezt úgy mondják, hogy titokzatosan termékenyek vagyunk!” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 280)
Feladat a mai napra: Ráhagyatkozom a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsak és ellenőrizzek, ami a mai napon vár rám.

2020. április 23., csütörtök

Április 23.


2 Kor 4,1-7            (Ez a kincsünk azonban cserépedényben van)
1Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. 2Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg az Isten szavát, hanem az Isten jelenlétében nyíltan hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére. 3Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. 4Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik. 5Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért. 6Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk. 7Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.

„Mivel nem mindig látjuk ezeket a hajtásokat, szükségünk van a belső bizonyosságra, azaz a meggyőződésre, hogy Isten minden körülmények között tud cselekedni, a látszólagos kudarcok között is, mert „ez a kincsünk (...) cserépedényben van” (2Kor 4,7). Ezt a bizonyosságot úgy nevezzük, hogy a „misztérium érzéke”. Ez annak bizonyossága, hogy aki szeretetből Istennek ajándékozza magát, biztosan termékeny lesz (vö. Jn 15,5). Ez a termékenység gyakran láthatatlan, megfoghatatlan, nem lehet lekönyvelni. Az ember jól tudhatja: élete teremni fog, anélkül hogy tudná, hogyan, hol és mikor. Bizonyos abban, hogy szeretettel végrehajtott tettei közül egyik sem hiábavaló, másokkal való törődése nem vész el, nem eredménytelen Isten iránti szeretetének egyetlen tette sem, nem vész el a nagylelkű fáradozás, a szenvedéssel teli türelem egyetlen tette sem. Mindez életerőként kering a világban. Néha úgy tűnik, erőfeszítéseink teljesen eredménytelenek. A misszió azonban nem üzleti vállalkozás vagy terv, nem is humanitárius szervezet, nem is látványosság, amelynek esetében megszámolhatnánk, hogy hány nézője volt propagandánk eredményeként; ezeknél sokkal mélyebb: olyasvalami, melyre semmilyen mérce nem alkalmazható. Az Úr talán arra használja majd fel elköteleződésünket, hogy a világ egy másik pontján árassza ki áldását, ahová mi soha nem fogunk eljutni. A Szentlélek úgy tevékenykedik, ahogy akar, akkor és ott, amikor és ahol akar; mi csak dolgozzunk odaadóan, de ne akarjunk szembeszökő eredményeket látni. Csak annyit tudjunk, hogy szükség van az odaadásunkra. Tanuljunk meg, hogy az Atya karjainak gyöngédségében leljünk nyugalomra, kreatív és nagylelkű önátadásunk közepette. Haladjunk előre, adjunk bele mindent, ám hagyjuk, hogy erőfeszítéseinket úgy tegye gyümölcsözővé, ahogyan neki tetszik.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 279).
Feladat a mai napra: Tudatosan adom oda magamat az Atya karjainak, mindazzal mi vagyok és amim van.

2020. április 22., szerda

Április 22.


Mt 13,24-30    (Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig!)
24Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. 25Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. 26A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. 27A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? 28Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? 29Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! 30Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

„A hit azt jelenti, hogy hiszünk őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával a rosszból is képes jót kihozni. Azt jelenti: elhisszük, hogy győzelmesen halad előre a történelemben azokkal együtt „akik vele vannak, a meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek” (Jel 17,14). Higgyünk az evangéliumnak, amely azt mondja, hogy Isten országa már jelen van a világban, s különféle módokon itt is, ott is bontakozik, mint a kicsinyke mag, amely nagy fává tud nőni (vö. Mt 13,31-32), mint egy maroknyi kovász, amely sok lisztet meg tud keleszteni (vö. Mt 13,33), s mint a jó mag, amely a konkoly között nő fel (vö. Mt 13,24-30) – és ez mindig örvendetesen meglep bennünket. Jelen van, újra eljön, küzd azért, hogy újra virágozhasson. Krisztus feltámadása ennek az új világnak a hajtásait hozza mindenütt; s még ha le is nyesik, újra kihajt, mert az Úr feltámadása már áthatotta e történelem rejtett szövedékét, mert Jézus nem hiába támadt fel. Ne maradjunk az eleven remény ezen útjának a szélén!” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 278)
Feladat a mai napra: Olyan helyzeteket bízok Isten kezébe, ahol inkább csupán konkolyt látok és amelyek számomra reménytelenek. Kérem, hogy erősítése meg hitemet, reményemet.

2020. április 21., kedd

Mi az "Eucharisztia Iskolája"?

Keddi Igeiskola Április 21

Április 21.


Lk 7,11-17                         („Ifjú, mondom neked, kelj föl!”)
11Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. 12Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. 13Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve és megszólította: „Ne sírj!” 14Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” 15A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. 16Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: „Nagy prófétánk támadt”; és: „Meglátogatta népét az Isten.” 17S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé.

„Az ő feltámadása nem múltbeli dolog; életerő lakik benne, amely átjárta a világot. Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Igaz, sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: nem csillapodó igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Azonban bizonyos az is, hogy a sötétség közepette mindig felfakad valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. Egy legyalult mezőn az élet makacsul és ellenállhatatlanul visszatér. Sok csúf dolog van, de a jó mindig hajlamos arra, hogy visszatérjen, felfakadjon és elterjedjen. A világban mindennap újjászületik a szépség, amely a történelem drámái által átalakítva támad fel. Az értékek mindig új formában mutatkoznak meg, és tény, hogy az ember sokszor született már újjá visszafordíthatatlannak látszó helyzetekből. Ez a feltámadás ereje, és minden misszionárius ennek a dinamizmusnak az eszköze.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 276)
„Állandóan jelentkeznek új nehézségek is: a csalódás megtapasztalása, az emberi kisszerűség, amelyek oly nagy fájdalmat okoznak. Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy egy feladat teljesítése néha nem hozza meg a várt eredményt, a termés silány, a változás lassú, s az embert utoléri a kifáradás kísértése. Mindenesetre nem mindegy, hogy valaki fáradtságból ereszti-e le egy időre a kezét, vagy krónikus elégedetlenségtől, a lelket kiszárító lustaságtól uralva végleg leengedi azt. Megesik, hogy a szív belefárad a küzdelembe, mert lényegében önmagát keresi az elismerésekre, tapsra, díjakra, státuszokra szomjazó karrierizmusban; ilyenkor az ember nem ereszti le a karját, de nincs többé lendülete, hiányzik belőle a feltámadás. Így az evangélium, amely a legszebb üzenet ezen a világon, sok mentegetőzés alá temetve marad.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 277)
Feladat a mai napra: „Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg” - ezekre a feltámadás csíraira figyelek ma.

2020. április 20., hétfő

Április 20.


Mk 16,14-20                                       (Az Úr velük volt munkájukban)
14Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták. 15Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. 16Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. 17Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, 18kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” 19Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, 20ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.

A mély lelkiség hiánya „pesszimizmusba, fatalizmusba és bizalmatlanságba vezet. Egyesek nem vállalják a missziót, mert azt hiszik, hogy semmi sem változhat, ezért hiábavaló a fáradozás. Így gondolkodnak: „Miért kellene megfosztanom magamat a kényelmemtől és a kedvteléseimtől, ha nem látok semmiféle jelentős eredményt?” – Ilyen mentalitással lehetetlen misszionáriusnak lenni. Ez a magatartás egészen pontosan a rosszindulatú mentegetése annak, hogy a kényelembe, a lustaságba, az elégedetlen szomorúságba, az önző ürességbe zártak akarunk maradni. Önpusztító magatartás ez, mert „az ember nem élhet remény nélkül: tartalmatlanságra ítélt élete elviselhetetlenné válna” (A Püspöki Szinódus Európáról szóló Második Különleges Gyűlése). Ha arra gondolunk, hogy a dolgok nem változnak, emlékezzünk arra, hogy Jézus Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, és erővel teli. Jézus Krisztus valóságosan él. Máskülönben, „ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak” (1Kor 15,14). Az evangélium elmondja, hogy amikor az első tanítványok elindultak prédikálni, „az Úr velük volt munkájukban velük és tanításukat (...) igazolta” (Mk 16,20). Ez történik ma is. Erre kaptunk meghívást, hogy felfedezzük és megéljük ezt. A feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk mély forrása és segítsége nem marad el, hogy teljesíthessük a küldetést, amelyet ő maga bíz ránk.” (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 275)
Feladat a mai napra: Azzal a tudattal élek a mai napon, hogy a feltámadt Krisztus kísér engem és munkámban, tevékenységeimben velem van.

Április 19.


ApCsel 2,42-47;1 Pét 1,3-9; Jn 20, 19-31
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Tamás apostol a tanítványok elbeszélése alapján nem hitt abban, hogy a feltámadt Jézus megjelent nekik. Emberileg nagyon is érthető kétkedése, hiszen Jézus kínhalát halt, eltemették. Józan ésszel felfoghatatlan az, hogy új életre támadt és zárt ajtókon keresztül megjelent. Megjelenésén kívül hatalmas esemény volt az is, hogy a tanítványoknak adta a Szentlelket és rájuk bízta a bűnbocsánat hatalmát. Azonban ez a történés is, és Jézus születése, működése, tanítása, csodatettei, egész élete és halála csak akkor nyer értelmet, ha Jézus valóban feltámadt. Tamás apostol számára sem közömbös az, amit a tanítványok mondanak, hiszen egész élete azon múlik, hogy hisz-e Jézus feltámadásában. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek is.” (1 Kor 15,14). Jézus komolyan vette Tamás igényét, engedett kérésének. Megmutatta neki kezét és oldalát, és a benne való hitre buzdította. Tamás halott lelkében a hitet feltámasztotta ugyanazon Szentlélek által, aki őt halottaiból feltámasztotta. Tamás megtapasztalta, hogy Isten szándéka nagyobb az emberi okoskodásnál. Sokkal több és távlatokban mérhetőbb annál, amit emberi ésszel fel lehet fogni. Erre nem is lehetett más reakciója, mint a lelkéből kiszakadó élő hit vallása: „Én Uram, én Istenem”. Jézus mindannyiunkat megajándékoz azzal, hogy megjelenik életünkben. Mindannyiunkhoz megtalálja az utat, személyes kapcsolatra hív. Amikor mi is küszködünk hitünkkel, merjük kérni Tamással együtt, hogy tegye élővé hitünket, támadjon fel lelkünkben is. Istennél jobban senki sem ismer minket, ezért tudja azt a módot, hogyan jelenjen meg, hogyan mutassa meg magát nekünk. Mi annyit tehetünk, hogy megnyitjuk szívünket a teremtő Lélek előtt.
Feladat a mai napra: Vegyem észre Jézus, miként mutatja meg magát nekem, hogyan mikor, mely estekben kerül velem a legszeretőbb kapcsolatba.

2020. április 18., szombat

Április 18.


Mk 16,9-15                        (Szemükre vetette hitetlenségüket)
Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből a hét ördögöt kiűzte. Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el. Ezután idegen alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Visszatérve ezek közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek. Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták. Aztán így szólt hozzájuk: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

Minden evangélium sajátos módon számol be a feltámadt Jézussal való találkozásokról. Mindegyikben azonban rámutatnak annak a nehézségére, hogy a tanítványok nem hisznek a tanúknak. Jézus itt a szemükre is vetette hitetlenségüket és szívük keménységét. Hogyan vagyunk mi a hittel? Elhiszünk mindent, amit emberek mondanak nekünk? Ha Jézus ma élne, és ma történne mindez, akkor lehet, hogy óvatosabb lenne ezzel a szemrehányással. Hiszen jogosan válaszolhatnánk neki a mai információ-zuhatagos világban: Uram, nem szabad mindent elhinni, amit az emberek nekünk mondnak! Hányszor ráfáztunk már arra, hogy valakinek elhittünk valamit. Hányan játszanak pont az emberek hiszékenységével és bizalmával. Itt azért fontos megjegyeznünk, hogy Jézus nem arra hív minket, hogy minden sztorit elhiggyünk, hanem hogy a feltámadás tanúinak higgyünk! Miből ismerhetjük fel, hogy valaki a feltámadás igazi tanúja? Jézus mondja: hisz gyümölcséről lehet a fát felismerni. A jó ember jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő.“ (Mt 12,33.35). A feltámadás Isten műve, ezért igaz tanújának életében is kell, hogy megmutatkozzon Isten munkálkodása. Hiszen Isten az ő tanújának életét át fogja alakítani, míg egészen Jézusra nem hasonlít. Az idő tesz majd tanúságot arról, hogy valaki csak egy egyszeri fellángolásból beszélt, vagy Isten munkálkodásának folytonos megtapasztalásából. Akkor az a tűz egyre erősebb és ragyogóbb lesz életében, míg egészen át nem járja őt Isten ragyogása. Az ember ilyenkor nem ragyoghat magától, hanem Isten ragyog benne, és ezt a ragyogást már nem tudja kontrollálni. Isten sugároz át rajta, ha akarja, ha nem, és nem csak az egy tapasztalatán, hanem szépen lassan élete minden területén. Aki pedig nem a feltámadás igazi tanúja, aki csak kognitív módon tudja, hogy van ilyen, de nem találkozott még vele, és igazából nem is hiszi, hogy ez lehetséges, annak élete és kisugárzása inkább a vízzel eloltott tűzifára hasonlít. Jézus arra vágyik, és felszólít minket, hogy vegyük észre az ő jelenlétét életünkben, és vegyük észre a feltámadás erejét saját életünkben és mások életében. Így ő maga tud majd tanúságot tenni rajtunk keresztül a feltámadás erejéről.
Feladat a mai napra: Figyelmes leszek az iránt, hogy hol tapasztalom a feltámadás erejét a mai napon: esetleg hol tudom legyőzni a szeretetlenséget, bizalmatlanságot, haragot, stb. és kedvesen, bizalommal, szeretettel fordulni embertársamhoz? Vagy hol tapasztalom Isten segítségét, gondoskodását, kegyelmét…

2020. április 17., péntek

Április 17.


Jn 21,1-14                          ("Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.")
Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: "Megyek halászni." "Veled tartunk" - felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?" "Nincs" - felelték. Erre azt mondta nekik: "Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok." Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: "Az Úr az!" Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét - mert neki volt vetkőzve -, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: "Hozzatok a halból, amit most fogtatok." Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: "Gyertek, egyetek!" A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: "Ki vagy?" - hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.

Ha megfigyeljük a feltámadási történeteket, akkor van bennük sok hasonlóság, de mégis aztán nagyon színesek is egyben. Itt egy nagyon különös helyzetben találkoznak Jézussal. Nem egy teremben, nem egy úton, nem a sírnál és nem a kenyértörésnél. A tanítványok elmennek halászni. És megint megéltek egy álmatlan, kudarcos éjszakát. Nem fogtak semmit. Nagyon elkeserítő lehetett számukra; mert nem elég, hogy Jézus meghalt, elment közülük, és véget ért egy olyan út, amire rátették egész életüket, de már úgy látszik halászni sem képesek. Most mitévők legyenek? Mihez kezdjenek? Hogyan menjenek tovább? S egyszer csak megjelenik a parton egy férfi, aki megszólítja őket: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?" Milyen elkeserítő lehetett kimondani, hogy „Nincs!”, szembesülni a valósággal, hogy nincs semmijük. Amikor azt a választ kapják: "Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok," és hírtelen annyi halat fognak, hogy a két bárka is szinte süllyedni kezd, akkor dereng Jánosban: Ez Jézus! Érdekes, hogy János evangélista a passiótól fogva nem írja már ki saját nevét, hanem csak a szeretett tanítványként utal önmagára. De ezzel egyben megnyitja a teret is, hiszen mindegyikünk az Úr kedvelt tanítványai vagyunk és lehetünk. De jellegzetes az Úr kedvenc tanítványára, hogy ő az, aki lát és hisz (vö. Jn 20,8), és képes felismerni az Urat. A kedvelt tanítvány az, aki gyorsan képes emlékezni és összekapcsolni a történteket, hiszen meghívásuk történetében pontosan ugyanaz történt. "Az Úr az!" Most a gyümölcséről ismerik fel őt, mert ugyanazt az elképesztő csodát volt képes újra művelni velük, amit 3 évvel ezelőtt ugyanitt tett. Véletlen? Nem. Istennek is van egy működésmódja, amiről mindig felismerhetjük. Csak ki kell finomítani figyelmünket, hogy észrevegyük annak jeleit. Mert mi, bár néha megállnánk annál, ami „nincs”, ami nem működik, nem sikerül, ami esetleg még sosem sikerült, Jézus sosem áll meg ott. Mindig meghív egy újabb lépésre: Csak bízzál! Tedd meg, amit én mondok neked! Isten minden mégannyira kudarcos történetből is tud egy csodát kihozni. Az egyetlen, ami ehhez szükséges, hogy merünk egy lépéssel tovább lépni, mint amit mi el tudunk saját logikánkkal képzelni, és megtenni egy új és talán néha bizarrnak tűnő lépést. Vajon feltörheti Jézus az én elképzeléseimet arról, hogy a dolgoknak milyennek kell lenniük?
Feladat a mai napra: Ha a mai napon egy olyan helyzettel találkozom, ahol beleütközöm a saját elképzeléseim működésképtelenségébe, akkor engedjem, hogy Jézus rávezessen esetleg valaki más által egy másik megoldásra.

2020. április 16., csütörtök

Április 16.


Lk 24,35-48                       (Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell)
Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: "Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van." Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: "Van itt valami ennivalótok?" Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: "Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak." Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: "Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt."

Amikor az emmauszi tanítványok lángoló szívvel visszasietnek Jeruzsálembe, hogy elhíreszteljék a tanítvány-társaiknak, hogy velük mi történt, Jézus egyszer csak megjelent az egész csoportnak. Érdekes, hogy megint nem ismerik fel őt, pedig azt gondolhatnánk, hogy már Péter is látta, már az emmauszi tanítványok is látták épp az előbb, és mégse ismerik fel? Nehéz felismerni a feltámadt Jézust. Valószínűleg mindig kicsit másképp nézhetett ki. De nem is az a fontos, hogy testi szemeinkkel felismerjük-e őt, hiszen csak a szívünk szemei képesek felismerni Jézust. S talán volt is már olyan tapasztalatunk, ahol azt éreztük hírtelen azzal kapcsolatban, akivel éppen beszélgettünk, hogy „most Jézussal találkoztam”. S ez így is van. Legyünk figyelmesek az iránt, akin keresztül Jézus lép felénk. De azt is érdekes megfigyelnünk, hogy mennyire fontos Jézus számára, hogy a tanítványok értelmét megnyissa és újra, mint az emmauszi tanítványokkal is összerakja velük a mozaikot: Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Talán most dereng a tanítványoknak, hogy hiszen Jézus ezt háromszor is megjövendölte nekik, mielőtt meghalt! Csak most állt össze bennük a kép: a jövendölések, Jézus tanítása és tettei: egy kerek egészről szól minden: Isten megváltó tervéről! Ez a munka nagyon fontos Jézusnak. S talán azért is hangsúlyozza annyira, mert ahhoz, hogy igazán meglássuk az igazságot, ezt a munkát nem spórolhatjuk meg magunknak. És Jézus rávezeti őket arra is, hogy észrevegyék, hogy ők valóban mindezeknek a történéseknek a tanúi. Majd megígéri nekik a Szentlelket, akiről már az utolsó vacsorán is mondta nekik, alig pár nappal korábban: „Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd… A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,18-19, 24-26). Most meg kell tanulniuk a Szentlélek vezetésével élni. Mi is megkaptuk a Szentlelket. Merjünk rábízni életünk vezetését. Ő segít majd nekünk teljessé tenni saját életünk képét és értelmét. És majd abban is segíteni fog, hogy egy kerek egész rajzolódjon ki belőle: Isten csodálatos terve és kifürkészhetetlen útjai életünkkel.
Feladat a mai napra: Folytassuk életünk és a körülöttünk élő világ szemlélését, figyelembe véve mindazt, amit a szentírás rólunk írt. Kérjük Jézus és a Szentlélek segítségét, hogy megnyíljunk előttünk mélyebb értelme.

2020. április 15., szerda

Április 15.


Lk 24,13-29                       („Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek.)
Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.”  „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk.”

Az emmauszi tanítványoknál ismét találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy milyen nehéz hinni a feltámadásban. Ahogy mesélik a tanítványok a melléjük szegődő Jézusnak, hogy mi is történt, és hogy már igazából olyan tanúkkal is találkoztak, akik ott voltak a sírnál, látták, hogy üres, és angyalokkal beszéltek, akik nekik azt mondták, hogy él, láthatjuk, hogy nem elég bizonyíték, hogy higgyenek is benne. Nekik is szükségük van magával a feltámadt Jézussal való találkozásra. Mi is történik a tanítványokban, amiért nem tudnak hinni a feltámadás tanúinak? Van egy fix elképzelésük arról, hogy most mi a helyzet. Tanúi voltak Jézus missziós tevékenységének és kivégzésének egyaránt. És most csak azt látják, hogy vége van. Mélységesen csalódtak. Beszűkültek. Képtelenek arra, hogy magukban összerakják a mozaikot. Lineárisan követték az eseményeket, és azt akarták volna, hogy majd így szépen tovább vezessék őket. De Jézus halála folytán fizikálisan magukra hagyta a tanítványokat. Most szükségük van arra, az érett hit egy következő lépésére jussanak el. Azt láthatjuk ugyanis, hogy Jézus elkezd segíteni nekik, összerakni a képet: összekapcsolta Jézus életeseményeit a próféták jövendöléseivel, a szentírás tanításával, hogy megértsék, hogy mindennek miért így kellett vele megtörténnie. Néha talán mi is így vagyunk saját élettörténeteinkkel. Van, amikor csak töredékeket látunk, romokat, kérdőjeleket, értelmetlen történéseket, egy halom törmeléket, mely önmagában érthetetlen számunkra. Bennünket is meghív Jézus erre a munkára: Gyere, és lépj vissza, lásd meg életedet egy tágabb perspektívából, és rakd össze az egyes mozzanatait! Kezdve attól, amit a szentírás rólad ír: hogy Isten téged akart, megteremtett, saját képmására és hasonlatosságára, magának teremtett, hogy majd benne élj és őt tükrözd vissza. Majd a szüleid életére és gondozására bízott téged, mint egy drága palántát, hogy ott majd kibontakozol. Nézd meg, hol lépett Isten feléd életed során, hol kerültél a bűn, bűnös struktúrák hatalmába, és Isten hol próbált feléd lépni, magához visszahívni? Az életünk eseményei csak úgy nyerhetnek értelmet, még a bűn is (!), ha az Isten kezdeti akaratából indul ki és oda tér vissza, figyelembe véve mindazt, amit a szentírás rólunk is ír, hiszen az a meghívásunk, hogy Isten gyermekeként éljünk a mennyei Atya házában. Hogyan tanított téged Isten embereken, akár a bűnön át is, hogy különbséget tudjál tenni jó és rossz között, hogy elvesd a rosszat és a jót válaszd? Isten mindent fel tud használni annak érdekében, hogy szent és hozzá méltó istengyermeki életet tudjunk élni. Hiszel benne? Miközben Jézus összerakja tanítványaival a mozaikot, felismerik őt, lángolni kezd a szívük, elérkeznek céljukba és arra vágynak, hogy mindig velük maradjon. Amikor mi is összerakjuk Jézus segítségével életünk mozaikját, mi is megélhetjük szívünk lángolását, mert közben mi is megérkezünk célunkhoz, hazaérkezünk az Atya házába. És ott minden értelmet nyer, és minden megnyugszik.
Feladat a mai napra: Ma megpróbálom Jézus utasítására elkezdeni összerakni imámban saját életem mozaikját, és figyelembe veszem azt is, amit a szentírás rólam írt.

2020. április 14., kedd

Április 14.


Jn 20,11-18                       („Mária!”)
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabboni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához, Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.

Mária Magdolna számunkra egy nagyon rokonlélek. Akik átélték szeretteinek, jó barátainak elvesztését könnyen beleélhetik magukat abba, hogy mit jelenthetett Mária Magdolnának Jézus elvesztése. Nagyon közeli jó barátja és mestere lehetett. Talán a legfontosabb személy életében. Elkísérte Jézust missziós útjain, végig járta vele a keresztutat és ott volt állt mellette, amikor meghalt, és most visszajár a sírhoz. Nagyon nehéz lehet neki elengedni és feldolgozni ezeket a súlyos eseményeket. Mély gyászban van, sír. Talán a könnyek segíthetnek neki, kimosni a lelkéből a sok gonoszságot és fájdalmat, amit látott Jézus passiójában, és ami ellen nem tehetett semmit. Neki is végig kellett szenvednie. Mária még nem tudja, hogy Jézusnak fel kell támadnia. Számára úgy tűnik, hogy itt a sírnál ért véget a történet. A teljes elkeseredettség jellemzi őt. Valami benne nem akarja elengedni Jézust, ragaszkodik hozzá, még a holttestéhez is. De talán pont ez a ragaszkodás teszi lehetővé a találkozást. Jézus vele találkozik először az összes tanítvány közül! Mária akkor ismeri fel Jézust, amikor őt a nevén szólítja: „Mária!” És benne megismeri a jó pásztor hangját, aki ismeri juhait és néven szólítja őket (vö. Jn 10,2-4). Bármennyire legyen súlyos is az elkeseredettségünk, de nekünk is van egy érzékünk a jó pásztor hangjára. Megismerjük őt, amikor nevünkön szólít, mert ilyen szeretően senki sem szólít meg minket, csak ő. Megszólítása a szeretet és a hazaérkezés, az otthon és a biztonság érzését kelti bennük. Erről ismerhetem fel őt. És ott „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság… Ott valósul meg, amit Isten ígér nekünk: „Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,4-5)
Feladat a mai napra: Edzem a figyelmességemet. Próbálom észrevenni, hogy Isten hol szólít meg engem a mai napon.

Április 13.

Mt 28,5-10                         (előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok.)
Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Aztán siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme tudtotokra adtam.” Gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben meg nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. Egyszerre csak Jézus jött velük szemben, s így köszöntötte őket: „Üdv nektek!” Odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak.”

Annyira szép ez a történet, ahogy az asszonyok odamennek Jézus sírjához, és ott szembesülnek azzal a helyzettel, hogy Jézus már nincs ott. Egy angyal ad nekik hírt Jézus feltámadásáról. Milyen megfontolt az Isten, hogy nem hagyja az asszonyokat csupán az üres sírral konfrontálódni. A feltámadásba vetett hithez az üres sír nem elég bizonyíték, hiszen valakik akár el is lophatták volna Jézus holttestét. Szükségünk van valakire, aki tanúságot tesz számunkra arról, hogy mi is történt, és kinyitja a hitünk szemeit, hogy jól tudjuk értelmezni a helyzetet. De még az sem lett volna elég bizonyság, ha nem találkozhattak volna magával a feltámadt Jézussal. Az angyalok már felkészítették az asszonyokat a Jézussal való találkozásra. Maga a feltámadt Krisztussal való találkozás és ennek a találkozásnak a gyümölcsei a végérvényes bizonyíték, hogy mindez valóban Isten műve. Felfigyelhetünk arra is, hogy Isten számára mennyire fontos a találkozás. Előre megy, hogy majd találkozzon a tanítványokkal. A feltámadt Jézus találkozni akar velünk is. Kérjük a Szentlélektől a kegyelmet, hogy készítse fel a szívünket, és tegyen képessé erre a találkozásra.
Feladat a mai napra: Ma figyelmes leszek az iránt, hogy Jézus hol jön felém, hogyan szólít meg. A vele való találkozásnak a csalhatatlan gyümölcse az öröm, a megnyugvás és a lelkesedés az iránt, hogy mi is elmondjuk másoknak, mint az asszonyok, hogy „Jézus él!”

Április 12.


                ApCsel 10, 34a. 37-43; Kol 3, 1-4; Jn 20,1-9 
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.

Feltámadt Krisztus, alleluja! Valóban feltámadt az Úr, alleluja! – Így köszöntik egymást a keresztények húsvét hajnalán már ősidők óta. Micsoda ünnep ez a mai nap! Az Úr Jézus feltámadt a sírból, és ezzel végérvényesen megpecsételte Isten életet adó hatalma Jézus történetét. Nem a gyűlölet, sem az ítélkezés, sem az ember fanatizmusa és gonoszsága nem tud pontot tenni az ember életére. Pontot az Isten tesz. És ez a pont az maga az élet, mely már nem ismer halált, mely már átment a halálból az életbe, ahogy Jézus mondta Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11, 25-26). Maga Jézus is megélte a halált, a sír csöndjét. De az Atya nem akarta őt örökre a sírban hagyni. A missziója, amiért jött, itt tudott csak beteljesülni. A halál segítségével le tudott menni az alvilágba, hogy onnan kiszabadítsa az örök életre az ott sínylődőket, - elsősorban Ádámot és Évát, az első emberpárt, aki által a bűn és a halál vált minden ember osztályrészévé, s így tehát a saját osztályrészévé is, hiszen ezt a teljes sorsközösséget választotta a megtestesüléssel, amikor emberré lett. Majd minden embert kiszabadított onnan. Jézus tudja, mit jelent megjárni az alvilág összes zugait. S nincs olyan pontja, amit nem érhetne el. De az Atya nem akarta otthagyni az alvilágban Szent Fiát. Feltámasztotta a sírból. Ezt látta meg Mária Magdolna, valamint Péter és János: látták az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Milyen elgondolkoztató, ahogy így gondosan összehajtotta a gyolcsokat. De a lényeg az, hogy már nincs a sírban. Örökre elhagyta a sírt, mert átment a halálból az életre. Micsoda reményt jelent ez mindannyiunk számára! Olyan Istenben hiszünk, aki előtt semmi sem idegen, az ember minden tapasztalatából szerzett saját magának is tapasztalatot, hogy fölemelje az embert, és megnyissa előtte az utat az Atyához: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6), mondja Jézus. Istennek semmi sem lehetetlen. A mi kudarcaik, elrontott életszakaszainkból is tud új életet támasztani. Csak engedem-e, hogy megkeressen engem, és merem-e rábízni az életem, hogy engem is elvezessen az élet teljességére?
Feladat a mai napra: A mai napon a szentmise után még egy darabig szemlélem az üres sírt, és elbeszélgetek Istennel mindazokról a gondolatokról és érzésekről, amiket kivált bennem.

Igeiskola 2020. ápr. 14-én

2020. április 11., szombat

Április 11.


                Lk 23,50-56     (A szombatot meg nyugalomban töltötték.)
Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.

A nagyszombat a várakozási nap, a nyugalomban töltött nap. Nagyon fontos, hogy megértsük ennek a napnak a fontosságát. Jézus halála után még volt annyi idő, hogy Jézus holttestét egy sziklasírba tudták helyezni. Az után kezdődött a szombat, ahol a zsidó törvény szerint nem volt szabad semmiféle munkát végezni. Azért „a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.” Milyen nehéz számunkra nyugalomban lenni. Még a szünnapokat is programokkal szoktuk tölteni. Újra kell tanulnunk Istenben nyugodni. A mai napon arra vigyázzunk, hogy a napot nem csak a még fennmaradó húsvéti előkészületre használjuk. Inkább engedjük, hogy a nagyszombati nyugalom, csönd hangulata érintsen bennünket. Mert még egy mélyebb értelme van ennek a nagyszombatnak. Életünkben előbb-utóbb szembesülünk olyan végleges szituációkkal, ahol azt tapasztaljuk, hogy az emberi tevékenységek már hiábavalók. Az, amit a mi részünkről most még tehetünk, nem tevékenységben áll, hanem belső magatartásunkban, a hitünkben, a reményünkben. Hinnünk kell, hogy Isten az, aki még most is bármit tehet. Ebben a hitben élte Mária a nagyszombatot. Az ember most nem tehet semmit, de Isten nem tétlen. Arra mutatott Jézus, hogy Isten a szombati napon nem csak pihen, Jézussal a zsidók szombatja új értelmet kapott. Pont azért üldözték a zsidók Jézust, mert szombaton gyógyított. Mária szívében emlékszik Jézus szavára: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” (Jn 5,17) „Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.” (Jn 5,21) Mária hitte, hogy Jézus halálával nincs mindennek vége. Istenre rábízza a választ, a további művet. Majd fogja teljesíteni a szavát, az ő idejében: „Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad. Keljetek föl, és ujjongjatok mind, akik a porban nyugosztok! Mert világosság harmata a te harmatod, és az árnyak országa szülni fog. (Iz 26,19).
Feladat a mai napra: Gondolkozom azon, hogy hogyan viselkedem egy kilátástalan, reménytelen helyzetben. Kérem - Máriától is -, hogy erősítse hitemet.