XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. május 31., szombat

Május 31.



ApCsel 18,23-28               (Pontosabban elmagyarázták neki az Isten útját.)
Pál egy ideig még itt tartózkodott, aztán útnak indult, sorra bejárta Galácia vidékét és Frigiát, és erőt öntött a tanítványokba. Közben egy alexandriai származású, Apolló nevű zsidó érkezett Efezusba. Ékesszóló és az Írásokban igen jártas ember volt. Már kapott valami oktatást az Úr igazságairól, buzgón és helyesen beszélt és tanított Jézusról, de még csak János keresztségéről tudott. Bátran elkezdett tanítani a zsinagógában. Priszcilla és Aquila meghallották, elhívták magukhoz, és pontosabban elmagyarázták neki az Isten útját. Mivel Achájába szándékozott utazni, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak is, hogy fogadják szívesen. Megérkezve a neki adott kegyelem révén nagy szolgálatot tett a hívőknek, mert a nyilvánosság előtt ügyesen megcáfolta a zsidókat: az Írásokból bebizonyította, hogy Jézus a Messiás.

Hitünkre nem tekinthetünk úgy, mint egy befejezett dologra, mintha valamikor azt mondhatnánk, már eleget ismerjük a keresztény tanítást. A hit egy állandó folyamat és mindig van miben fejlődnünk. A másik pedig, ami jellemezi a hitet, hogy egy folytonos adni és kapni. Erre a két aspektusra nagyon jól rámutat a mai idézet. Apollóról azt halljuk, hogy ő már kapott valami oktatást az Úr igazságairól, buzgón és helyesen beszélt és tanított Jézusról. De neki is még szüksége volt a hitbéli fejlődésre, mivel csak János keresztségéről tudott. Priszcilla és Aquila, a házaspár, akiket először Pál oktatott a keresztény hitben, felkarolták Apolló az ügyét és pontosabban elmagyarázták neki az Isten útját. Felelőseknek érezték magukat Apolló hitének fejlődéséért, és nem vártak arra, hogy a közösségből esetleg valaki más törődjön vele. Azt, amit Páltól tanultak, buzgón tovább is adták, mivel Pál arra tanította őket, hogy Isten velük is számít a hit továbbadásában. Azonban alázattal magyarázták Jézus tanítását és az Efezusi egyház elöljáróival egységben, tudván, hogy ők sem a mindentudók. Apolló szintén bizonyított alázatosságot, mivel Priszcilla és Aquila tanítását elfogadta. Így jól felkészült arra, hogy ő is sok mindenben hasznukra legyen máshol a híveknek. „Achájába megérkezve a neki adott kegyelem révén nagy szolgálatot tett a hívőknek.” Az achájai közösség hálás szívvel fogadta Apollót és tanítását. És hálás lehet a Korintusi közösség Apollónak, hogy Isten munkatársaként szolgált hitük erősítésében. „Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr megadta nekik. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Tehát sem az nem számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1 Kor 3,5-7) Kikért szeretnék a mai napon hálát adni Istennek, mert elvezettek engem a hitre? Miben szeretnék még fejlődni? Milyen eszközöket szeretnék ennek érdekében alkalmazni? Kiket bíz Isten rám, hogy törődjek hitük ügyével?
Feladat a mai napra: Fél órát szánok olyan lelki könyv olvasására, amivel szeretném erősíteni hitemet.

2014. május 30., péntek

Május 30.



ApCsel 18,9-18                 (Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok)
Egy éjjel az Úr álmában felszólította Pált: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok, senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked, mert sok emberem van ebben a városban.” Ott maradt hát másfél évig, és hirdette az embereknek az Isten szavát. Amikor Gallió volt Achája helytartója, a zsidók egy emberként Pálra támadtak, és a törvényszék elé hurcolták, ezzel a váddal: „Ez arra próbálja rábeszélni az embereket, hogy a törvényen kívüli módon tiszteljék az Istent.” Pál éppen szólásra akarta nyitni a száját, amikor Gallió a zsidókhoz fordult: „Ha valami törvénytelenségről vagy gonosztettről volna szó, akkor meghallgatnálak benneteket, ahogy annak a rendje van. Ha azonban valamely tanítással, személlyel vagy törvényeitekkel kapcsolatban merül fel vitás kérdés, magatok lássátok. Ilyesmiben én nem akarok bíró lenni.” Ezzel elkergette őket bírói széke elől. Erre a görögök nekiestek Szosztenésznek, a zsinagóga elöljárójának, és ott a bírói szék előtt agyba-főbe verték. De Gallió mit sem törődött vele. Pál még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől, és Priszcillával és Aquilával együtt Szíriába hajózott. Előbb azonban Kenkreában lenyíratta a haját, mert fogadalmat tett.

„Most már elegem van. Nem folytathatom ezt a munkát!”, közölte velem nemrég egy ismerősöm. Azt érezte, hogy a munkahelyén mindenki egyre jobban ellene fordul, és ezért abba akarta hagyni. Biztos mi is ismerünk hasonló helyzeteket, ahol már nem akartunk folytatni valamit, legyen ez egy munka, egy ránk bízott feladat vagy kapcsolat. Ha túl sok teher nyomását érzzük, ki szeretnénk jönni belőle, megszabadulni tőle. De hogyan? Hogyan kell ezekkel a nehéz helyzetekkel bánni? Lehet, hogy az azonnali otthagyás nem mindig a legjobb megoldás. A mai idézet bepillantást enged Pál életének nehéz helyzetébe. Pál ábrázolásai alapján az lehetne a benyomásunk, hogy mindig erőteljesen, rendíthetetlenül, lankadatlanul dolgozott. Nem voltak válságos helyzetei. Ezek azonban hamis elképzelések Pál életéről. Igen, sokszor ő is belső küzdelmeket élt át, amelyről később a korintusi közösségnek mert írni (vö. 2 Kor 12, 7-10). De azt, amit az első korintusi tartózkodásában élt át, nem tudjuk, csak sejthetjük. Mennyire lehetett benne a nagy vívódás, hogy elmenjen Korintusból, hogy Jézus ezekkel a szavakkal bátorította őt: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok, senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked, mert sok emberem van ebben a városban.” Ebben a nehéz helyzetben maga Jézustól, az Úrtól kapott megerősítést. Bátorító szavai erőforrás lettek Pál számára, hogy munkáját folytassa ebben a városban. Megértette, hogy kiért vállalja továbbra is a nehézségeket és kivel élheti meg őket: „Én veled vagyok”. Fent említett ismerősöm más emberen keresztül kapta Istentől az üzenetét a folytatáshoz, hogy nagyon becsülje ezt az emberekért és Istenért hozott áldozatát. Megtapasztalta, hogy Isten megadta neki hozzá a szükséges erőt. „Senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked.” Nehéz helyzetünkben tanuljunk meg addig várni, ameddig Isten nem szólt hozzánk és csak akkor döntsünk, amikor mutatta nekünk akaratát.
Feladat a mai napra: Felajánlom a mai napi nehézségeimet valakiért.

2014. május 29., csütörtök

Május 29.



ApCsel 18,1-8              (Itt találkozott Aquilával és  Priszcillával)
Ezek után Pál elhagyta Athént, és Korintusba ment. Itt találkozott egy Aquila nevű, pontuszi származású zsidóval, aki nemrég érkezett Itáliából feleségével, Priszcillával, mert Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó hagyja el Rómát. Hozzájuk költözött, s mivel ugyanazt a mesterséget űzte, náluk maradt, és velük dolgozott, sátorkészítés volt a mesterségük. Szombatonként felszólalt a zsinagógában, meggyőzte a zsidókat és a görögöket. Mihelyt Szilás és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál egészen a tanításnak szentelte magát. Bizonyítékokat sorakoztatott fel, hogy Jézus a Messiás. Ellenvetéseikre és káromlásaikra ruháját rázva azt kiáltotta: „Véretek szálljon a fejetekre! Én ártatlan vagyok. Mostantól a pogányokhoz fordulok.” Otthagyta őket és egy Ticiusz Jusztus nevű istenfélő ember házába ment, akinek háza a zsinagóga szomszédságában állt. Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész háza népével együtt hitt az Úrban, sok korintusi is megtért és megkeresztelkedett azok közül, akik hallgatták.

Az utóbbi időben több beszélgetésben felmerült a kérdés, hogyan kellene az Egyháznak a paphiányra reagálnia? És ezzel kapcsolatban, hogy a régi struktúrák még mennyire időszerűek és mennyire segít, hogy a papok egyedül élnek és sokszor magukra vannak hagyva? Ezekre a kérdésekre bizony nem találhatunk gyors választ, az első apostolok és keresztény közösségek élete azonban jó iránymutatók lehetnek számunkra. Ma arra irányíthatjuk figyelmünket, hogy milyen módon élte meg Szent Pál apostoli küldetését és kivel? Eddig az Apostolok Cselekedeteiben beszámoltak Pál első és második missziós útjáról. Helyesebben azt kellene mondani Barnabás és Pál első missziós útjáról, mivel Pál nem egyedül tette meg ezt az első utat, hanem Barnabással együtt. Sőt Barnabás volt az, aki felkereste Pált Tarzusban (vö. ApCsel 11, 25), hogy segítse a missziós munkában. Majd együtt küldte őket az antióchiai egyház missziós útjukra (vö. ApCsel 13,2). Második missziós útján azonban Szilás és Timóteus lettek Pál társai az apostoli munkában. Ha bizonyos körülmények miatt az egymástól való elszakadás szükséges lett, mint éppen Béreában, Pál minél hamarabb visszavárta őket. Látjuk, hogy mennyire fontos volt Pál számára a testvéri együttműködés és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás. Bár egyedül érkezett Korintusba, nem sokáig maradt ott egyedül, hiszen egy zsidó házaspárnál szállt meg és velük együtt dolgozott. Pontosan nem értesülünk arról, hogy milyen módon tértek meg Pál igehirdetésén keresztül, de azzal a szándékkal hirdette Pál az igét, hogy hallgatói is majd közreműködjenek a hit továbbadásában. Így lettek Priszcilla és Aquila Pál számára igazi hittestvérek, sőt apostoli munkatársak. További útra is elvitte őket magával, majd Efezusba érkezve elvált tőlük. (vö. ApCsel 18,18) Értékes munkatársainak tekintette őket: „Köszöntsétek Priszkát és Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták az én életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is.” (Róm 16,3-4) Mit jelent számomra egyházi közösségben a testvéri együttműködés és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra: Megpróbálok segíteni annak a hittestvéremnek, akinek véleményem szerint szüksége van hitének megerősítésére. Imádkozom érte/vele, vagy beszélek vele.

2014. május 28., szerda

Május 28.



ApCsel 17,15-34               (Isten  nincs messze egyikünktől sem)
Pált kísérői egészen Athénbe vezették. Míg Athénban várt Szilás és Timóteusra, Pálnak megrendült a lelke a bálványokkal tele város láttán. Pál az Areopágusz közepére állt és elkezdett beszélni: „Athéni férfiak! Látom, hogy minden szempontból igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek. A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: „Mi is az ő nemzetségéből valók vagyunk.” Ha tehát az Isten fiai vagyunk, nem szabad azt gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz vagy a művészet, az emberi elme valamilyen alkotásához hasonló. Az Isten eddig szemet hunyt a tudatlanság kora felett, de most tudomására hozza az embereknek, hogy mindenütt meg kell térnie mindenkinek. Mert kiválasztott egy napot, s ezen igazságos ítéletet ül a világ fölött egy arra rendelt férfi által, aki mellett mindenki előtt tanúbizonyságot tett azzal, hogy feltámasztotta a halálból.” A halottak feltámadásának hallatára néhányan kigúnyolták, mások meg azt mondták: „Majd még meghallgatunk máskor is erről.” Pál erre eltávozott körükből. Néhányan azért csatlakoztak hozzá, köztük Areopagita Dénes és egy Damarisz nevű asszony, és még mások is.

Filippiben, Tesszalonikiben és Bereában való működése után (lásd ApCsel 17,1-14 is, amely a napi Szentleckében elmaradt) Pál apostol Athén városba érkezett, amely az antik világ művészeti és művelődési központja volt. Pál idejében sok templom és bálványkép volt a városban, azt mondják, hogy körülbelül 3000. Ez azt megmutatja mennyire érdeklődők és vallásosak voltak az athéniak. Hogyan reagált azonban Pál erre a vallásosságra? Azt olvassuk, hogy először megrendült neki a lelke a bálványokkal tele város láttán. Utána pedig a zsinagógában a zsidókhoz és az istenfélőkhöz beszélt, a piacon az épp ott tartózkodókhoz, s az Areopágoszon mondta híres beszédét az epikureista és sztoikus filozófusok előtt. Azt szoktak mondani, hogy Pál beszédének és igehirdetésének Athénban nem volt nagy hatása, mert csak néhányan tértek meg. De vajon a megtérítettek száma-e az, ami meghatározza a misszió sikerét? Vajon nem azt kell inkább kérdeznünk, mi volt Isten szándéka mindezzel? Lukács evangélista, az apostolok cselekedetei szerzője, mindenképpen fontosnak tartotta, hogy leírja Pál az Areopágoszon mondott beszédét. Az pedig ritkaság volt, hogy szó szerint idézi Pál igehirdetésének pontos tartalmát. Így a későbbi időkre is ránk maradt ez a gyönyörű beszéd. És ki tudja, hogy hány embert vezette el a hithez a beszéd olvasásán keresztül? Közülünk kit nem érintett még meg ez a szép mondat: „Isten nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Sokan pont e beszéd felépítéséből tanulják azt, hogyan kell azokhoz szólni, akik másban hisznek. Pál a másik iránti becsülését fejezi ki, aki kiindult a másik életéből és értékeiből. Onnan vezette el őket Jézus Krisztushoz. Pál beszéde ma miben inspirálhat minket, mit tanulhatunk tőle? 
Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogyan fejeződik ki a mai ember vallásossága azokban, akikkel nap mint nap találkozom.

2014. május 27., kedd

Május 27.



ApCsel 16,22-34               (Pál és Szilás éjfélkor imádkoztak)
A nép is ellenük fordult. A bírák lehúzatták róluk a ruhát, és megvesszőztették őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, s megparancsolták az őrnek, hogy jól vigyázzon rájuk. Ez a kapott parancs értelmében a belső börtönbe zárta őket, és a lábukat kalodába szorította. Pál és Szilás éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve dicsőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket. Hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy a börtön alapjai megremegtek. Az ajtók mind kinyíltak, és mindenkiről lehullott a bilincs. Amikor a börtönőr felriadt álmából, s meglátta, hogy a börtön ajtai tárva-nyitva vannak, kihúzta kardját, s meg akarta magát ölni, mert azt hitte, hogy a foglyok megszöktek. Pál hangosan rászólt: „Ne tégy kárt magadban, hisz mind itt vagyunk!” Az őr világot kért, berohant, és remegve Pál és Szilás elé borult, aztán kivezette őket s megkérdezte: „Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” „Higgy Jézus Krisztusban, és üdvözülsz te is, a tieid is!” - válaszolták. Aztán hirdették neki és egész háza népének az Isten szavát. Az pedig még akkor magához vette őket, éjszaka kimosta sebeiket, s rögtön megkeresztelkedett, hozzátartozóival együtt. Aztán házába vezette őket, asztalt terített nekik, s örült egész háza népével, hogy az Isten híve lett.

Filippiben is az apostolok igehirdetése ellenállásba ütközött. A város lakói ellenük fordultak és börtönbe zárták őket. Mit csinálnánk mi ilyen helyzetben, amikor ellenállást tapasztalunk, amikor bajt szereznek nekünk? Siránkozni szoktunk rossz helyzetünk miatt és sajnáltatni magunkat vagy képesek vagyunk ilyenkor még nagyobb bizalommal Istenhez fordulni, és hozzá imádkozni? Pál és Szilás ezt tették, éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve dicsőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket. A börtönben is tanúságot tettek Istenbe vetett hitükről. Azt hitték, hogy nem véletlenül kerültek fogságba, hanem Istennek ezzel is térve van és majd segít nekik e kilátástalannak tűnő helyzetben. Szintén fogságból a filippiekhez írt későbbi levélben hasonló meggyőződést fejezett ki Pál: „Tudomásotokra akarom hozni, testvérek, hogy jelen körülményeim inkább hasznára vannak az evangéliumnak, mert az egész császári testőrségben és máshol is ismeretes lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem, és az Úrban való testvérek többsége bilincseimből bizalmat merítve bátrabban, félelem nélkül meri hirdetni az igét.” (Fil 1,12-14) Filippiben is haszna volt Pál és Szilás fogságának, hiszen elvezetett a börtönőr megtéréséhez. Egyrészt az apostol imádsága által művelt csoda miatt, de még inkább azért, mert a börtönőrt elcsodálkoztatta, hogy a foglyok nem menekült meg. E lenyűgöző esemény után Pál a börtönőrnek és egész háza népének hirdette az Isten szavát. Bár nem biztos, hogy egy csodára épülő hit, sokáig kitart. Ahhoz, hogy valakiben szilárd hitté alakuljon, tanításra is szüksége van. Azt tanulhatjuk a mai idézetből, hogy bármilyen rossznak is tűnik az élethelyzetünk, mindig Isten dicsőségére és a hit megerősítésére szolgálhat. Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk ezt a meggyőződést és mutassa meg, hogyan tehetünk róla tanúságot.
Feladat a mai napra: Nagy bizalommal imádkozom szabadulásért, ahol azt érzem, hogy szükségem van belső vagy külső szabadulásra.

2014. május 26., hétfő

Május 26.



ApCsel 16,11-15               (És beszélgetéseket folytattunk)
Troászban tengerre szálltunk, és egyenesen Szamotrákiába tartottunk, majd másnap Neápoliszba, onnan pedig Macedónia körzetének legfontosabb városába, egy kolóniába, Filippibe. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóhoz, mert úgy véltük, hogy ott van az imádkozóhely. Leültünk és beszélni kezdtünk a körénk gyűlt asszonyokhoz. Volt a hallgatóságban egy Tiatira városából való, Lidia nevű, istenfélő bíborárus asszony. Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira. Egész háza népével együtt megkeresztelkedett, aztán kért minket: „Ha nézetetek szerint az Úr híve vagyok, térjetek be házamba, és maradjatok nálam.” És erővel rá is vett erre minket.

Miután a Szentlélek elindította Pál apostolt és társait arra, hogy Macedóniába menjenek és ott hirdessék az evangéliumot, azt hallhatjuk a mai idézetben valamint a következő napokban, hogyan néztek ki az első evangelizációs lépesek Európában és hogyan alakultak az első európai keresztény közösségek. Manapság sokat beszélnek arról, hogy a keresztény Európa újra missziós területté vált és szüksége van új-, illetve újra-evangelizációra. Igaz, hogy a mai társadalmi körülmények és a gondolkodásmód más mint Pál missziós tevékenységének idején. Mégis az első misszióról való beszámolók inspirálhatják a mai missziós munkát és találhatunk benne olyan elemeket, amelyek még ma is érvényesek. Filippi az első európai város, ahova Pál apostol és társai mentek, mivel Macedónia körzetének legfontosabb városa volt. Ott töltöttek néhány napot és mit csináltak? Halljuk, hogy beszélgetéseket folytattak”. Vajon milyen fajta beszélgetések voltak ezek? Talán nem csak az időről beszéltek, hanem inkább meg akarták ismerni, mit élnek az ottani emberek, mik az örömeik és bánataik. Ehhez kapcsolódva, majd az evangéliumi örömhírt mondták el. A mai missziós munkához is hozzátartoznak a beszélgetések, a személyes kapcsolatoknak építése. Fontos, hogy párbeszédre lépjük kortársainkkal és megismerjük örömeiket, bajaikat, és kifejezzük irántuk való érdeklődésünket. És ha alkalmasnak látjuk a helyzetet, elkezdhetünk beszélni nekik arról, hogy ki számunkra az élet forrása. Az, hogy ennek a hit hirdetésnek lesz-e eredménye, az már nem a mi dolgunk. De bízhatunk abban, hogy Isten megfelelő időben meg fogja nyitni mások szívét, hogy hallgassanak szavainkra, ahogyan Pál idejében is történt. Kérjük a Szentlélek segítségét, hogy vezesse beszélgetéseinket.
Feladat a mai napra: Felkeresek egy szomszédomat és beszélgetek vele.

2014. május 25., vasárnap

Május 25.



ApCsel 8, 5-8. 14-17; 1 Pét 3, 15-18; Jn 14, 15-21
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.

A húsvéti ünnepkörben lassan közeledünk a Pünkösdhöz. A mai olvasmányok segítenek abban, hogy felkészüljünk újra a Szentlélek kiáradásának ünnepére. A mai evangéliumban halljuk, hogyan készítette fel Jézus tanítványait a Szentlélek ajándékaira. Jézus úgy nevezett búcsúbeszédében nem csak előre megmondja, hogy mi fog vele történni, hogy elmegy az Atyához, hanem megígéri a tanítványoknak, hogy nem hagyja egyedül őket: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad.” Milyen nagy szeretetet jelentett ez a tanítványok iránt és  irántunk, hogy a legdrágább ajándékát, a Szentháromság harmadik személyét kéri értük, értünk az Atyától. Többet akart ránk hagyni, mint csupán egy emléktárgyat, a Szentlelket adja Vigasztalóként nekünk, aki mindig vele volt és vezette életét. Éppen úgy a Szentlélek majd lehetővé teszi a viszontlátást, a Jézussal való újra találkozást: Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” Jézus szava a Szentháromság három személyének a szoros együttműködését, az egységét érteti meg velünk. Ahol jelen van a Szentháromság egyik személye, ott jelen van a másik kettő is. Ha kérdezzünk magunkat, hogyan fedezzük fel a Szentlélek jelentétet életünkben, talán azt mondanánk leginkább azáltal, hogy Jézus jelenlétét tapasztáljuk meg. Vagyis, hogy emlékezünk Jézus egy-egy szavára. „A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) Legyen a Pünkösd előtti idő számunkra olyan idő, amikor megújítjuk a Szentlélekkel való kapcsolatunkat, és hogy igaznak bizonyuljanak Jézus szavai, hogy „ti ismeritek őt (a Szentlelket), mert veletek marad és bennetek lakik.” Ugyanis a Szentlélek által erősödik meg bennünk az Úr Jézussal való kapcsolatunk, és az iránta való szeretet.
Feladat a hétre: Ezen a héten gyakran fohászkodjunk a Szentlélekhez és kérjük: „Jöjj el, Szentlélek Isten az életünkbe: Töltsd el szívünket, és szereteted tűzét gyullaszd föl bennünk.”

2014. május 17., szombat

Május 17.



ApCsel 13,44-52               (Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek)
A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: „Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtották az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfijait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről. Ők lerázták - ellenük bizonyságul - lábukról a port, és Ikóniumba mentek. A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.

Nagyon sok ember akár egy életen keresztül arra vár, arra vágyakozik, hogy ugyan, történjen végre valami vele, legyen vége az unalmas és végeláthatatlan hétköznapoknak. Ha, tudnák abban a keserű és fájdalmas várakozásban, hogy Isten milyen izgalmas és kalandokkal teli életet akar neki és persze mindenkinek adni, akkor, mindent maguk mögött hagyva rohannának Isten szerető ölelésébe. Ma, Európában hány olyan ember él, aki reményvesztett, céltalan és végtelenül megkeseredett, függetlenül attól, hogy szegénységben, vagy gazdaságban él. Ki lesz az, aki Isten küldötteként elmegy hozzájuk, megszólítja őket, letörli arcukról a könnyet, szomorúságukat örömre, reménytelenségüket pedig reménnyé változtatja? Ma, amikor kevés a pap, fogynak a szerzetesrendek, és valljuk be, a templomok padjaiban sem fedezhető fel sehol az a nagy tolongás. Ezt olvastuk a mai olvasmányban: „Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Ez az ígéret érvényes ma is, és szól mindnyájunknak. Ki az közülünk, aki mindenét hátrahagyva, magát teljesen Istenre bízva el mer indulni, neki mer vágni az ismeretlennek, a világ legnagyobb és legszebb kalandjára vállalkozik? Természetesen Isten nem hív mindenkit ilyen nagy útra, ilyen nagy vállalkozásra. Hiszen, valakinek itthon is kell maradnia. De, arra biztosan hív, hogy legyél az Ő munkatársa, keresd meg azt a helyet, azt a szolgálatot, amiben Te a legtöbbet és a legjobbat tudod magadból adni. Merjünk felállni a kényelmes elszigeteltségünkből, nyissuk szélesre az otthonunk kapuit, vállaljuk a szolgálattal járó kényelmetlenséget, mert Isten téged is méltónak talált a szolgálatra! Válaszolj erre a meghívásra, indulj el a világ legnagyobb kalandjára, mert ha egyszer az Úrral kalandba kezdtél, lesz miért élned.
Feladat a mai napra:  Megkeresem a közvetlen környezetemben azt vagy azokat, akiknek a szolgálatára lehetek, és tettel és szóval is hirdetem Isten igéjét.

2014. május 16., péntek

Május 16.



ApCsel 13,26-33               (Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt)
Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt. De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a próféták szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla írtak, levették a keresztfáról és sírba tették. De Isten feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak, akik vele jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt. Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.

Minden gyermekben van egy ősbizalom a szülei iránt, egy olyan erős hit, amit soha nem lehet, legalábbis egy ideig, nem lehet megrendíteni. Egy gyermek, aki felmászik a mászóka tetejére, és már csak akkor kiált, hogy apa kapj el, amikor már elrugaszkodott és a levegőben van, és ragyogó arccal, bizalommal teli mosollyal repül az édesapja felé. Szegény édesapja pedig azt sem tudja, hogyan rohanjon, hogy elkapja az ő gyermekét és az ne törje össze magát. Úgy gondolom, hogy talán kicsit hasonló a hit, egy ősbizalomnak kell lenni a szívünkben, amikor rábízzuk magunkat Istenre, aki persze, már számtalanszor bizonyította, hogy a nyomunkban van, és a kellő pillanatban elkap, mielőtt komolyabban megsérülnénk, vagy a vesztünkbe rohannánk. Ahogy egy gyermek sem marad örökre gyermek, úgy a keresztényeknek is folyton növekedni, erősödni kell a hitben és Isten iránti bizalomban, bölcsességben, szeretetben. Ez a fejlődés el kell, hogy vezessen minket arra a pontra, amikor már nagykorúak leszünk a keresztény életben, hitben. Ezen a ponton nem szabad megrekedni, talán sokaknak nem könnyű a keresztény nagykorúság, de ahogyan az üdvösség híre nekünk szól, pontosan úgy kell tanúskodnunk a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusról, a nép előtt, a kortársaink előtt, a családunk előtt, a barátaink előtt. Fontos, hogy mindig legyünk tudatában tanítványságunknak, és felelősségünknek. Akiket gyermekként kereszteltek nem emlékezhetnek rá, de természetesen attól még igaz, hogy minden megkereszteltnek hivatása, hogy tanúságtevő legyen, komoly hivatása, amit nem lehet félvállról venni, hogy hithirdető legyen, hogy misszionárius legyen. Nem kell ahhoz távoli tájakra utaznunk, hogy ezt a hivatásunkat betöltsük, helyben, a közvetlen életterünkben találunk magunknak feladatot bőségesen. Éljük meg ezt a küldetésünket, töltsük be ezt a szép hivatásunkat!
Feladat a mai napra: Tudatosítom magamban keresztény küldetésemet. Feltérképezem a lakóhelyemen, hogy kihez vihetem el az evangélium üzenetét, és betöltöm hivatásom.

2014. május 15., csütörtök

Május 15.



ApCsel 13,13-25               (Ekkor Pál szólásra emelkedett, kezével csendre intett, és beszélni kezdett)
Pál és kísérői tengerre szálltak, és Páfuszból a pamfíliai Pergébe hajóztak. János elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe. Ők Pergén keresztül eljutottak a pizidiai Antióchiába. Itt egy szombaton bementek a zsinagógába és leültek. A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk ezzel a kéréssel: „Testvérek, férfiak! Ha volna néhány buzdító szavatok a néphez, csak beszéljetek!” Ekkor Pál szólásra emelkedett, kezével csendre intett, és beszélni kezdett: „Izraelita férfiak és ti istenfélők, figyeljetek! Izrael népének Istene kiválasztotta atyáinkat, és Egyiptom földjén a száműzetés idején nagy néppé tette őket. Aztán hatalmas karjával kivezette őket onnét, és mintegy negyven éven át táplálta őket a pusztában. Hét népet kiirtott Kánaán földjén, és földjüket nekik adta birtokul. Közben körülbelül négyszázötven év telt el. Aztán bírákat adott egészen Sámuel prófétáig. Ekkor királyt kívántak, és az Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kis fiát, ezt a Benjamin törzséből származó férfiút. Elvetése után Dávidot támasztotta nekik királyul, akiről így nyilatkozott: Rátaláltam Dávidra, Izáj fiára, a szívem szerinti férfira, aki majd teljesíti minden akaratomat. Ígéretéhez híven az ő utódai közül támasztotta Isten Izraelnek megváltóul Jézust. Föllépése előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Amikor János teljesítette küldetését, kijelentette: Nem az vagyok, akinek véltek, de már a nyomomban van, akinek arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam.

Abban a felgyorsult, agyon hajszolt, és meggyötört világban, amiben kénytelenek vagyunk élni, oly sokszor felborul az egyensúly, talán még a valóságérzetünket is elveszítjük, vagy legalábbis időnként az az érzésünk támadhat, hogy egy olyan világba csöppentünk, amit eddig nem érzékeltünk. Oly mértékben alakulnak körülöttünk a dolgok, hogy képtelenek vagyunk érzékszerveinkkel követni azt a sebességet, amivel a világ változik. Jól hasonlítható ez a helyzet, ahhoz a gyermekek által kedvelt játékhoz, ahol kör közepében állónak bekötik a szemét, jól megforgatják és el kell kapnia valakit a tárasai közül. Az első lépések bizonytalanok, botladozók, amíg az egyensúlya helyre nem áll. Hasonló állapotba kerülhetünk mi magunk is, addig, amíg Isten éltető igéje el nem érkezik a szívünkig, át nem hatja az életünket, és le nem csillapítja a háborgó szívünket. Hasonlóképpen lehetett a mai olvasmányban is, mindaddig, amíg Pál apostol ki nem állt, kezével csendet nem intett, és elkezdett beszélni. Pál apostol az antióchiaik önazonosságát, keresztény identitásukat segített megtalálni, felfedezni. Ahogy ott, annak a közösségnek segítségére volt az írás, úgy lehet ma is segítségünkre az ige, abban, hogy ráébredjünk napról-napra Istenünk nagyságára, és arra, hogy minden pillanatban jelen van az életünkben, hogy milyen gondos atyaként tervezi, formálja éltünk körülményeit. Ha, tudunk naponta megállni, és időt szánni arra, hogy visszatekintsünk a napunk, hetünk egyes szakaszaira, akkor mi is felfedezhetjük életünk alakulásában Isten végtelenül gondoskodó szeretetét, ahogy gondoskodott népéről a pusztai vándorlásban, úgy gondoskodik rólunk is, soha nem feledkezik meg az övéiről.
Feladat a mai napra:  A nap végén, vagy ha lehetőségem van rá, nap közben is álljak meg, tekintsek vissza a napomra. Hol és miben látom meg Isten végtelen szeretettel gondoskodó jelenlétét?