ApCsel 18,1-8 (Itt találkozott Aquilával és Priszcillával)
Ezek után Pál elhagyta Athént, és Korintusba ment.
Itt találkozott egy Aquila nevű, pontuszi származású zsidóval, aki nemrég
érkezett Itáliából feleségével, Priszcillával, mert Klaudiusz elrendelte, hogy
az összes zsidó hagyja el Rómát. Hozzájuk költözött, s mivel ugyanazt a
mesterséget űzte, náluk maradt, és velük dolgozott, sátorkészítés volt a mesterségük.
Szombatonként felszólalt a zsinagógában, meggyőzte a zsidókat és a görögöket.
Mihelyt Szilás és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál egészen a tanításnak
szentelte magát. Bizonyítékokat sorakoztatott fel, hogy Jézus a Messiás.
Ellenvetéseikre és káromlásaikra ruháját rázva azt kiáltotta: „Véretek szálljon
a fejetekre! Én ártatlan vagyok. Mostantól a pogányokhoz fordulok.” Otthagyta
őket és egy Ticiusz Jusztus nevű istenfélő ember házába ment, akinek háza a
zsinagóga szomszédságában állt. Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész
háza népével együtt hitt az Úrban, sok korintusi is megtért és
megkeresztelkedett azok közül, akik hallgatták.
Az utóbbi időben több beszélgetésben felmerült a kérdés, hogyan kellene
az Egyháznak a paphiányra reagálnia? És ezzel kapcsolatban, hogy a régi
struktúrák még mennyire időszerűek és mennyire segít, hogy a papok egyedül
élnek és sokszor magukra vannak hagyva? Ezekre a kérdésekre bizony nem
találhatunk gyors választ, az első apostolok és keresztény közösségek élete
azonban jó iránymutatók lehetnek számunkra. Ma arra irányíthatjuk figyelmünket,
hogy milyen módon élte meg Szent Pál apostoli küldetését és kivel? Eddig az Apostolok
Cselekedeteiben beszámoltak Pál első és második missziós útjáról. Helyesebben azt
kellene mondani Barnabás és Pál első missziós útjáról, mivel Pál nem egyedül
tette meg ezt az első utat, hanem Barnabással együtt. Sőt Barnabás volt az, aki
felkereste Pált Tarzusban (vö. ApCsel 11, 25), hogy segítse a missziós
munkában. Majd együtt küldte őket az antióchiai egyház missziós útjukra (vö.
ApCsel 13,2). Második missziós útján azonban Szilás és Timóteus
lettek Pál társai az apostoli munkában.
Ha bizonyos körülmények miatt az egymástól való elszakadás szükséges lett, mint
éppen Béreában, Pál minél hamarabb visszavárta őket. Látjuk, hogy mennyire
fontos volt Pál számára a testvéri együttműködés és kölcsönös megerősítés,
segítségnyújtás. Bár egyedül érkezett Korintusba, nem sokáig maradt ott egyedül,
hiszen egy zsidó házaspárnál szállt meg és velük együtt dolgozott. Pontosan nem
értesülünk arról, hogy milyen módon tértek meg Pál igehirdetésén keresztül, de
azzal a szándékkal hirdette Pál az igét, hogy hallgatói is majd közreműködjenek
a hit továbbadásában. Így lettek Priszcilla és Aquila Pál számára igazi hittestvérek, sőt apostoli
munkatársak. További útra is elvitte őket
magával, majd Efezusba érkezve elvált tőlük. (vö. ApCsel 18,18) Értékes
munkatársainak tekintette őket: „Köszöntsétek Priszkát és Aquilát,
munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták az én életemért;
nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is.” (Róm
16,3-4) Mit jelent számomra egyházi közösségben a testvéri együttműködés
és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra: Megpróbálok segíteni annak a
hittestvéremnek, akinek véleményem szerint szüksége van hitének megerősítésére.
Imádkozom érte/vele, vagy beszélek vele.