November 23.

1 Jn 3,14-19                      (Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket)

¹⁴Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem kszeret, a halálban marad. ¹⁵Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. ¹⁶A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. ¹⁷Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? ¹⁸Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. ¹⁹Erről ismerjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. ²⁰Ha szívünk vádol minket valamivel, Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud.

Az egyszerű nép iránti szeretet lelkierő, amely segíti az Istennel való találkozást, annyira, hogy aki nem szereti a testvérét, „sötétségben jár” (1Jn 2,11), „a halálban marad” (3,14) és „nem ismeri Istent” (4,8). XVI. Benedek mondta, hogy „a felebaráttól való elfordulás Isten irányában is vakká tesz”, s hogy végső soron a szeretet az egyetlen világosság, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a cselekvéshez.” Éppen ezért, amikor átéljük annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá, megnyitjuk a bensőnket, hogy megkaphassuk az Úr legszebb ajándékait. Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap Isten megismerésére. Ennek következtében, ha növekedni akarunk a lelki életben, nem mondhatunk le arról, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangelizáció feladata gazdagítja az elmét és a szívet, spirituális távlatokat nyit előttünk, érzékenyebbé tesz a Lélek tevékenységének felismerésére, kilépésre késztet korlátolt spirituális sémáinkból. Egyidejűleg egy önmagát teljesen feladatának szentelő misszionárius megtapasztalja annak az örömét, hogy olyan forrás, amely árad és felüdít másokat. Csak az lehet misszionárius, aki felebarátja javát keresve jól érzi magát, aki vágyik mások boldogságára. A szív ezen nyitottsága a boldogság forrása, mert „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem élünk jobban, ha elmenekülünk a másik elől, elrejtőzünk, megtagadjuk az osztozást, ellenállunk az adakozásnak, elzárkózunk a kényelemben. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 272)

Feladat a mai napra: Hálát adok Istennek azért, ahogyan engem is meggazdagított, amikor továbbadtam hitbéli tapasztalataimat.