XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. november 5., vasárnap

November 5.



Mal 1,14b-2,2b.8-10; 1Tessz 2,7b-9.13; Mt 23,1-12
,Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.''

A mai napon arról szeretnénk elmélkedni, hogy azért élünk, hogy szeressünk, mint életünk legalapvetőbb dolga. Ez áll a háttérben, amikor a mai evangéliumban Jézus a farizeusi magatartást korholja, akik szeretik a látszatot, akik élete inkább fehérre meszelt sírokhoz hasonlítanak, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.” (Mt 23,27) Jézus újra meg újra szemügyre veszi és szóvá teszi a kétszínű viselkedést, mert rá akar mutatni arra, hogy másra vagyunk teremtve és hívva. Egy a ti Atyátok, a mennyei. Egy a ti tanítótok: Krisztus. Mit tanulunk tőlük? Az elmúlt hetekben azon elmélkedtünk, hogy nemcsak a szeretettől származunk, hanem maga az egész lényünk is szeretet, mivel „az Isten szeretet.” (1Jn 4,16) „Mi az Istentől vagyunk.” (1Jn 4,6). „És mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent.“ (1Jn 4,7). Az örök élet pedig az, hogy Istennel és az emberekkel szeretetközösségben élünk. Nem elégedhetünk meg tehát akármilyen középszerű élettel, nem elégedhetünk meg azzal, hogy külsőleg jók és kedvesek vagyunk, vagy tekintélyt követelünk magunknak tudásunk, munkahelyi és társadalmi pozíciónk miatt, de magánéletünkben mindenféle érzelmi kitörésnek, korlátlanságnak, szenvedélynek adunk teret. Ha tehát kétszínű életet élünk, nem éljük azt, ami igazán vagyunk. Akkor torz ábrázata vagyunk csupán annak, akinek képére teremtve lettünk.
Jézus mélységesen megrendítette az emberek élete. Látta, ki mit él, „s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben.” (Jn 2,25). De azt is tudta, hogy az ember mire van teremtve, kinek a képére, és hogy ennek a képnek hogyan kellene kinéznie; sőt, milyen gyönyörű lenne, ha minden ember Isten igazi képeként élne a világban. Ennek a képnek a helyreállítása ösztönözte őt a legnagyobb áldozatokra és lemondásokra, „hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10). A bőségben való élet pedig a szeretetben való bővelkedés, kiteljesedés a szeretetben: nem emberi módra, hanem Isten stílusára, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16). Vagy Jézus módjára, aki „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Aki megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8). Miért? Azért, „mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 8,35). Számunkra ez sokszor érthetetlen paradoxon marad, de csak addig, míg nem szembesülünk szeretetlenségünk, önzésünk súlyosabb következményeivel. A pokol íze annak tudatára ébreszt bennünket, hogy nem erre vagyunk teremtve, hanem arra, hogy mi is kiteljesedjünk a szeretetben, és magunk körül is a Mennyország légkörét árasszuk szét. Hiszen azért élünk, hogy szeressünk. És ha szeretünk, örökké élni fogunk, hiszen „mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad.” (1Jn 3,14). Ezért kéri ma tőlünk Jézus: ne kövesd a farizeusok életpéldáját! Hadd legyek én a te Mestered. Ha engem követsz, elvezetlek az élet teljességére!
Feladat a mai napra: Az evangélium fényében megvizsgálom alaposan életemet. Miben kérem Jézus segítségét? Hol van szükségem arra, hogy tőle tanuljak? Időt keresek arra, hogy Jézussal ezeket egy baráti, bizalomteljes légkörben átbeszéljem.