Ez 34,11-12.15-17; 1Kor 15,20-26a; Mt 25,31-46
Ezt
mondja az Úr, az Isten: „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek
rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között
van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak.
Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak.
Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az
Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a
sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az
igazság szerint legeltetem őket. Ami meg titeket illet, juhaim – mondja az Úr,
az Isten –, íme, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között.”
Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő
réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel, és felüdíti lelkemet. Az
igaz úton vezérel, nevéhez híven. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a
bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad. Számomra
asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára. Fejemet megkented olajjal, s
a poharam színültig töltötted. Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden
napján, s az Úr házában lakhatom örök időkön át.
A mai vasárnapon
Krisztust ünnepeljük, mint a mindenség Királyát. Ezt a címet hallva lehet, hogy
először pompás kastélyokra, vagy egy trónon ülő uralkodóra gondolunk, nagy
palásttal, aranykoronával a fején, jogarral a kezében. A mai liturgikus
igerészek azonban egészen más képet festenek Krisztus királyságáról. Ő a
pásztor, aki maga keresi meg juhait és ügyel rájuk, amint ezt gyönyörűen
kifejeződik Ezekiel próféta könyvében. Krisztus királyságának jellegzetessége:
a személyes törődés, érzékenység, együttérzés, megbecsülés, könyörületesség,
igazságosság. Különbséget tesz jó és rossz között. Igazságot szolgáltat. Fontos
felfigyelnünk arra, hogy nem csak a végső időkről van itt szó. Ezekiel próféta
jövendölése a babiloni fogság utáni időről beszél. És Jézus Krisztusban látjuk
ennek a próféciának beteljesülését. Isten maga eljött Jézus Krisztusban, hogy
pásztorként visszaterelje a szétszéledt nyájat, igazságot szolgáltasson a
szegényeknek és elnyomottaknak, és hirdesse nekik az örömhírt: Isten
törődésének örömhírét. Ezen a héten folytatni szeretnénk elmélkedéseinket az
imádságról, amit közösségünkben úgy is nevezünk, hogy a „szeretet kovácsműhelye”.
Talán kicsit furcsa, de nagyon kifejező ez a kép. Az imádság, (a vallás) nem „a
nép ópiuma”, amint Marx állította, ami elkábítja, álomba ringatja az embert,
hanem az a hely, ahol Isten kezében a Szentlélek megpuhítja a szív keménységét,
kiformálja bennünk Isten képmását, helyrehozza, kisimítja bennünk mindazt, ami
eltorzult. Amint a fémet is meg kell melegíteni a tűzben, hogy formálható
legyen, úgy a szívünknek is szüksége van a szeretet bizonyos hőfokára, hogy az
önzés által okozott fagyos állapotából, átmelegedjen, megpuhuljon, formálhatóvá
váljon. A mai olvasmányok gyönyörű képet adnak a „kovácsról”, aki nem durva
ütésekkel, hanem inkább a pásztor gyengéd, szelíd cselekedeteivel bánik velünk.
Az imádságban ő kezdeményezi a találkozást, felénk fordul, és jól tudja, kinek
mire van szüksége. Nagy óvatossággal melegíti át szívünket szeretetével, míg
ellenállásaink fel nem oldódnak, sebeink be nem gyógyulnak, szomorúságunk
örömmé és kétségbeesésünk reménységgé nem változik. Az imádság olyan
találkozás, mely átalakít, megújít, feléleszt, megerősít. Engedjük meg
Istennek, hogy ezen a héten közel léphessen hozzánk szeretetével.
Feladat a mai napra: Időt szánok a szentmisére, és lehetőséget keresek
arra, hogy még elidőzzek Isten jelenlétében. Engedem, hogy szeressen.