ApCsel 4, 1-10 (A párbeszéd által mindig van mit adnunk)
Péter és
János a kilencórai imádság idején fölment a templomba. Éppen akkor vittek oda
egy bénán született embert, akit mindennap letettek a templom úgynevezett
Ékes-kapujánál, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. Amikor meglátta
Pétert és Jánost, amint épp be akartak menni a templomba, alamizsnáért könyörgött.
Péter Jánossal együtt rátekintett, és így szólt hozzá: "Nézz
ránk!" Erre rájuk emelte tekintetét, abban a reményben, hogy
kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: "Aranyom,
ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj
fel és) járj!" Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő
szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt, és tudott járni. Velük
együtt bement a templomba, járkált, ugrándozott és dicsőítette az Istent. Az egész
nép látta, hogy jár és dicsőíti az Istent. Amikor ráismertek, hogy ő szokott ott
ülni a templom Ékes-kapujánál alamizsnát koldulva, nem tudták, hová legyenek azon
való csodálkozásukban, ami vele történt.
A mai idézet olyan eseményt tár elénk, mely egy hosszú útnak a gyümölcse.
Jézus meg akarta tanítani a tanítványait arra, hogy egyesüljenek Isten
könyörületes tekintetével, akinek megesik szíve az emberek nyomorúságán, és
önzetlenül szolgálják az embereket. De amint tudjuk, ez nem volt olyan
egyszerű. A csodálatos kenyérszaporítás történetében arra kérte őket, hogy
adjanak enni a tömegnek. Ódzkodásuk ellenére, mivel csak öt kenyerük és két
haluk volt, mégis túltették magukat kételyeiken, emberi gondolkodásukon, és
Jézusnak engedelmeskedve átadták neki, amijük volt, és így tanúi lehettek
annak, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Mindenki jóllakhatott. A
tanítványok, amint tudjuk, nem voltak tökéletesek. Nekik is egy tanulási
folyamaton kellett végigmenniük. Jézus feltámadása után, amikor eltöltötte őket
a Szentlélek, rádöbbenhettek egy új valóságra, amit Szt. Pál úgy fejez ki: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt
ad.” (Fil 4,13) Jézus bennük él, az imádság által állandó kapcsolatban
lehetnek vele, sőt forrássá válik bennük, amit magukban hordoznak. A hit megerősíti
őket abban, amit Jézus ígért nekik: „Bizony,
bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe,
amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához
megyek”, (Jn 14,12). Mindig van mit osztaniuk, adniuk, leginkább a hitüket.
Jézus a szeretet, a jótékonyság forrása a szívünkben, ami bennünk is csobogni
kezd, ha megnyílunk iránta az imádságban. Nem nekünk kell a jótékonyságot
úgymond „kierőszakolnunk” magunkból, hanem az magától megnyílik, amikor
engedjük, hogy Jézus jelen legyen az életünkben: a hit, a szeretet és a remény
forrása, amely soha el nem apad. XVI. Benedek pápa mondta nagyböjti üzenetében
2013-ban: "Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív
tevékenység az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz
karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének
kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel
való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb
fejlődését segíti elő." Jézus az imádságban megnyitja a szemünket és a
szívünket, hogy felismerjük azokat a szituációkat, ahol adhatunk, ahol
cselekednünk kell.
Feladat a mai napra: Jézussal
elbeszélgetek a környezetem szituációjáról, és engedem, hogy készségessé tegyen
arra, hogy megosszam velük hitemet.