XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. február 10., péntek

Február 10.



Lk 15,20-24                       (Az Atya elénk siet szeretetével)
Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Melyikünk nem tapasztalt volna életében olyan szituációkat, amikor valamit nagyon elszúrtunk, rossz döntést hoztunk, elengedtük életünk kantárját, súlyos bűnt követtünk el, vagy nem akartunk hallgatni mások tanácsára, saját fejünk szerint jártunk el és kudarcot vallottunk. Ilyenkor mély levertség és szégyenérzet uralkodik el rajtunk, akárcsak a tékozló fiúban, akiről a mai példabeszéd szól. Azt lehet mondani, hogy ő nagy vagányon elindult, hogy majd meghódítsa a világot, de aztán kicsúszott kezéből az élet, és a sertések mellett találta magát, éhen-szomjan. Hogyan lehetett idáig lesüllyedni? S talán ezt kérdezzük magunktól is, amikor a tenger fenekére kerülünk életünkben. Mi adhat ilyenkor erőt arra, hogy megint talpra álljunk, amikor úgy tűnik, hogy minden odaveszett? Milyen gyönyörű az a belső tudat, hogy van hová visszatérnünk! Isten gyermekeit ez a belső tudat jellemzi. Van Atyám! Van egy szerető Atyám, aki mindig visszafogad. Gyönyörű szemlélni, amint az Atya nap mint nap visszavárta fiát, amióta csak elment hazulról. Egy nap se telt el, hogy ne vágyakozott volna rá. Amikor fia visszatért, Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Csak az tudja már messziről meglátni, akinek tekintete szüntelenül pásztázta a látóhatárt: hátha egyszer csak meglátja. Micsoda öröm ez a találkozás! Mintha semmi sem lenne fontos abból, ami előtte történt. Apja nem tesz fel neki kérdést, nem tesz szemrehányást, magához öleli, és vég nélkül örül annak, hogy visszatért. „Mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (Oz 11,9). Isten nem úgy reagál, mint az emberek. Ez a mérhetetlen, sőt felfoghatatlan nagy irgalom az, mely képessé tesz bennünket is arra, hogy irgalmasan bánjunk egymással. Ebben fedezhetik fel bennünk Isten gyermekeit, amikor rajtunk keresztül megtapasztalhatják Isten meglepő, túlcsorduló szeretetét.
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Isten irgalmas legyen hozzám, és ezt az irgalmat próbálom mások felé is megélni.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma