Jel 21,1-7 (Tevékeny várakozás: elkötelezettség és virrasztás)
Új
eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és
tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem
alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített
menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat,
ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő
népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet.
Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők
elmúltak.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd
hozzám fordult. „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” Aztán folytatta:
„Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég.
A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes
öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz.
„Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel
22,20). Ez a várakozás nem tétlen: bár az eljövendő ország felé
irányul, munkává és misszióvá változik, hogy az evangéliumi boldogságok
lelkületének ébresztésével – mely az igazságosság, a béke, a szolidaritás és a
megbocsátás társadalmi igényeit is támogatja – az ország már most
megjelenhessék.
Ezt igazolja az Istennek
szentelt élet története, mely a világ javára is mindig bőséges gyümölcsöket
termett. Az Istennek szentelt személyek karizmáikkal a Szentlélek – hittel és
keresztény reménnyel megvilágosított jövendő felé mutató – jeleivé
válnak. A végső időkre irányultság küldetéssé változik annak érdekében,
hogy az ország itt és most egyre jobban jelenvalóvá lehessen. A „Jöjj el, Úr
Jézus!” kéréshez csatlakozik egy másik, sürgető kérés: „Jöjjön el a te
országod!” (Mt 6,10)
Aki virrasztva várja
Krisztus ígéreteinek beteljesülését, képes arra, hogy reményt ébresszen a jövőt
tekintve gyakran bizalmatlan és pesszimista testvéreiben is. Reménye Isten
ígéretén alapul, melyet a kinyilatkoztatott Ige hordoz: az emberi történelem
„az új ég és az új föld” (Jel 21,1) felé halad, ahol az Úr „letöröl majd
a szemekről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás,
sem vesződség. Mert ami korábban volt, elmúlt.” (Jel 21,4)
Az Istennek szentelt élet
az isteni dicsőség e végső fölragyogásának szolgálatában áll, amikor majd
minden test meglátja Isten üdvösségét (vö. Lk 3,6; Iz 40,5). A
keresztény Kelet ezt a dimenziót emeli ki, amikor a szerzeteseket úgy tekinti,
mint Isten angyalait a földön, akik hirdetik a világ megújulását
Krisztusban. Nyugaton a szerzetesség ünnepi megemlékezés és vigília: megemlékezés
Isten csodálatos tetteiről, és a remény végső beteljesülését váró virrasztás.
A szerzetesség és a kontemplatív élet üzenete szüntelenül hangoztatja, hogy
Isten elsőbbsége az emberi lét számára az élet értelmének és örömének
teljessége, mert Isten magának teremtette az embert, és nyugtalan a szíve, amíg
meg nem nyugszik Őbenne. (VC 27)
Feladat a mai napra: Arra
figyelek, hol találkozom a mai napon a jövőre tekintve bizalmatlan és
pesszimista emberekkel. Isten ígéretére támaszkodva reményt próbálok kelteni
szívükben.