Iz
49,1-6; Apcsel 13,22-26; Lk 1,57-66.80
Amikor elérkezett Erzsébet
szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy
milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik
napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták
hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték:
„Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre
atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat
írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az
ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor
félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken
erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva
mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek
pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael
előtt nyilvánosan fel nem lépett.
A mai vasárnapon valakinek a születésnapját ünnepeljük: ez pedig senki más
mint Keresztelő Szent János. Az Úr Jézus és Szűz Mária mellett ő az egyetlen
szent, akinek a születését ünnepnapként tartjuk meg, sőt főünnepként. Ez azt
mutatja, milyen nagy és fontos szerepe volt Keresztelő Szent Jánosnak Isten
üdvtervében. Igen, Istennek nagy terve volt ezzel a gyermekkel. Születésének
hírüladásakor az angyal Zakariásnak már beszélt a gyermek különleges
feladatáról, hogy a Messiás előhírnökeként egyengesse az Úr Jézus útját. Azt
mondta születendő fiáról: „Izrael fiai közül sokat megtérít Urukhoz,
Istenükhöz. Ő maga Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, … s
így a népet előkészítse az Úrnak.” (Lk 1,16-17) Ugyanis az angyal mondta
meg Zakariásnak, mi legyen a várva-várt gyermeknek a neve: „Feleséged,
Erzsébet, fiút szül neked, s te Jánosnak fogod nevezni.” (Lk 1,14) Isten
az, aki meghatározza, hogyan kell hívni. A mai evangéliumban János születéséről
hallunk és hogyan történt a gyermek névadása. Szokatlan, nem a hagyományos
módon történt. A gyermek szülei ellenálltak a rokonság döntésének. Tudjuk, hogy
Zakariás és Erzsébet szigorúan Mózes törvénye szerint éltek, ugyanakkor nagyon
odafigyeltek Isten szavára, hangjára. Számukra egyértelmű volt, hogy Isten
szava a hagyomány fölött áll. Ezért nem engedték, hogy a gyermeket a hagyomány
szerint az apja nevéről Zakariásnak nevezzék el, hanem azt a nevet kapja,
melyet az Isten küldöttje adott meg. Feltűnik, hogy a házaspár jó összhangban
volt egymással. Zakariás, bár nem tudott beszélni, megtalálta annak módját,
hogy Erzsébetnek kommunikálja, mit mondott Isten a gyermek nevéről. Erzsébet
pedig hitt férjének. Ezért, amikor Zakariásnak akarták nevezni a gyermeket, ő megtiltotta
a férje helyett, mivel az nem tudott beszélni: „Semmiképpen sem, hanem
Jánosnak fogják hívni.” Rokonsága azonban nem hitt neki, ezért Zakariás
véleményét is kérték. „Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő
pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: 'János a neve.' Mindnyájan
elcsodálkoztak.” Zakariás most már nem állt ellen hitetlenül Isten
tervének, mert kilenc hónapig szemlélhette a történéseket, amint Erzsébetnek
nőtt a hasa, és Isten ígérete beteljesült. Zakariás ez az idő alatt még jobban
megtanulta, hogy a legjobb, ha Isten terve megvalósul. Milyen szép üzenet ez
számunkra is. Istennek mindannyiunkkal vannak tervei. Amikor tehát egymással
vitatkozunk bizonyos témákról a családban vagy máshol, tanuljuk meg, hogy nem
arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem hogy Isten tervei, elképzelései
szerint történjenek a dolgok.
Feladat a mai napra: Elgondolkodom,
milyenek Isten tervei az életemmel és hogyan tudnék vele jobban együttműködni.