Jób 42,1-6.10 (Az Úr igéje értelmet ad a szenvedésnek)
Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom,
hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam
tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. [Hallgass meg
hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!] Azelőtt
csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért
visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! Az Úr jobbra fordította Jób
sorsát, mivel imádkozott barátaiért, és amije csak volt Jóbnak, azt
megkétszerezte.
Hány
olyan helyzet ér bennünket, amely erősen elgondolkodtat minket azon, hogy
életünknek vajon van-e még egyáltalán értelme? A munkahely elveszítése, a
házasság felbomlása, egy betegség, egy fontos személy elvesztése, egy
természeti csapás,... sokszor erősen megingatja a talajt a lábunk alatt.
Valaminek vagy valakinek elvesztésével mély gyászt érzünk, fájdalommal tölt el,
mert hiányzik nekünk. De vajon képesek vagyunk-e túljutni az elvesztés
fájdalmán, vagy azt gondoljuk, hogy ezentúl már semminek sincsen értelme? Egy
ilyen helyzetben találta magát Jób. Mindent elveszített, amije csak volt:
gyermekeit, állatállományát, pajtáit, sőt még saját egészségét is. Egy napról a
másikra óriási csapás érte őt, bár a szentírás szavai szerint igaz ember volt.
Joggal kérdezhetjük: Isten miért engedte ezt meg? Jób könyvének elején
olvashatjuk, hogy Isten elbeszélget a sátánnal: „Felfigyeltél-e szolgámra,
Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az
Istent és kerüli a rosszat.” (Jób 1,8). A sátán azt felelte az Úrnak, „csak
nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől
szemben fog majd káromolni!” Az Úr erre azt mondta a sátánnak: „Nos, kezedbe
adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed.” Erre a
sátán eltávozott az Úr színe elől (Jób 1,11-12). Úgy tűnik Isten
együttműködött a sátánnal. De nem így van. Megengedi ugyan a sátánnak, hogy
bármivel sújtsa Jóbot, de igazából azt akarja neki bebizonyítani, hogy Jób
tényleg igaz ember. És válaszából kiderül, hogy mekkora tisztelettel és
bizalommal van Jób iránt. Jób borzalmasan szenved. Nem érti a helyzetet, nem
tud megvigasztalódni, de nem vétkezik az Isten ellen, nem káromolja őt.
Jób ekkor fölkelt,
megszaggatta ruháját és megnyírta fejét, a földre borult és imádkozott. Így
szólt: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az
Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”
(Jób 1,20-21). Micsoda hite van Jóbnak! S amikor jöttek a barátai, és azzal
vádolták Jóbot, hogy bizony vétkezett az Úr ellen, hiszen azért kapta ezeket a
csapásokat, akkor sem ingott meg a hite és bizalma az Istenben. Végül maga az
Isten szólt hozzá, és Jób felismerte Isten szavában, hogy az Isten mindenható,
mindent megtehet. Isten az életünk ura. Vannak dolgok, amelyek azért történnek,
mert általuk bizonyíthatjuk az Úrnak, hogy tényleg szeretjük őt. Mert könnyű a
jóban mondogatni az Úrnak, hogy szeretjük őt és mindent megtennénk érte. Csak a
rosszban derül ki, hogy valóban erőt tudunk-e meríteni hitünkből, és szilárdan
kitartani az Istenbe vetett bizalmunkban. Isten arra vágyik, hogy hitünk és
szeretetünk igaz legyen és örökre magához ölelhessen minket. Istennek tetszett
Jób alázatos és imádságos magatartása, és ezért felemelte őt és kétszeresen
megadta neki, amit elveszített. Életünk nem veszíti el értelmét azáltal, hogy
összeomlik az, ami eddig kitette az életünket. Életünknek mindig van értelme!
Mert az egyetlen fontos, hogy azzal, amit élünk és szenvedünk, teljesen igazzá
és tisztává váljon bennünk az Isten és az emberek iránti szeretetünk.
Feladat a mai napra: Milyen pontok vannak az életemben, ahol az Isten
ellen háborgok? Istenben keresem az értelmét és bizalommal belenyugszom
akaratába.