Zsolt 139,15-18 (Terveid, Uram, felfoghatatlanok)
Lelkem
ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban
keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s
könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is
megjelent belőlük.
Terveid,
Uram, felfoghatatlanok, s milyen tömérdek a számuk!
Ha
megszámlálnám: több, mint a homokszem, s ha végére érnék, az csak kezdet volna.
Amikor a zsoltáros megfogalmazta
imádságát, olyan, a mítoszokból származó elképzelések léteztek, amelyek szerint
a földanya szülte az embert. Erre céloz itt ezekkel a szavakkal: „a föld mélyén elindult életem.”
Ezt a születést azonban Istenre vezeti vissza. Isten az, aki a földből formálta
az embert (vö. Ter 2,7) és ismeri őt léte legmélyéig. Életünk napjait Isten már
előre eltervezte: „Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent
belőlük”. Egy modern ember számára ez talán predesztinációnak hangzik, és
azonnal fölteszi magában a kérdést: és akkor hol marad az ember szabadsága?
Miről határozhat, dönthet maga az ember? Isten meghagyja az ember szabadságát,
azt hogy hogyan, mivel tölti napjait. De az élet maga Isten ajándéka és így, e
szerint tekint a zsoltáros is az életére, életének napjaira: mint Istentől
kapott drága ajándékra. Istent pedig úgy fogja fel, mint aki „időtlen”, nincs kötve
időparaméterekhez, éppen ezért máshogy is látja az ember életét. Ami számunkra
még meg sem történt, azt Isten már előre tudja: „Szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket.” Ha
megpróbálunk ebben az irányban tovább gondolkodni, nehezünkre eshet, ahogyan
ezt a zsoltáros is megtapasztalja: hiszen felülmúlja képzelőerőnket. „Milyen
tiszteletreméltók előttem gondolataid, Istenem!” Gondolataink Istennél
kezdődnek és nála is végződnek. Kérjük őt, hogy tárja fel nekünk
gondolatainkat.
Feladat a mai napra: Drága kincsként tekintek a mai nap
ajándékára. Kifejezem Istennek a hálámat érte és kérem segítségét, hogy jól
tudjam megélni.