3. Napi elmélkedéshez: Zsolt
139, 1-16
Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy
ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy
pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr
már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod.
Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem. Hová futhatnék lelked
elől? Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az
alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a
legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod
tartana. Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség, és az éj úgy vegyen körül,
mint máskor a fény: neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked,
mint a nappal. Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem.
Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved.
Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a
homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta
tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még
egy is megjelent belőlük.
Imádságomban ma is
követem az 1. nap utasításait.
A mai zsoltár arról a
mély élményről számol be, hogy ismert vagyok. Az ember számára talán ez a
legközpontibb, legfontosabb élmény, amire szüksége van, hogy egészségesen,
biztonságban tudjon élni. De tudjuk, hogy nem egyértelműen tapasztaljuk ezt,
ennek élménye bennünk hiányosságokat mutat. A csecsemő átéli a megértettséget
és a meg nem értettséget. Az édesanya, aki maximálisan próbál odafigyelni
gyermeke igényeire és kielégíteni azokat, vagy eltalálja, vagy nem, hogy most
éppen miért sír a gyermek. Mindkettőjüket a tehetetlenség érzése gyötör, mert
vannak pillanatok, amikor mindkettőjük attól szenved, hogy nem találják el
igazi szükségletét. Így növekszik bennünk az ősbizalom is, és az
ősbizalmatlanság is. Mindkettőre szükségünk van. Egy gyermeknek is meg kell
tanulnia azt a fájdalmas leckét, hogy az ember, bár mindent megtesz érte, mégis
korlátolt, nem tudja teljesen kielégíteni a vágyait. Isten más. Ő Isten, nem
ember. És a zsoltáros arról a mélységesen éltető tudatról számol be: Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem
volt rejtve előtted. Tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod
messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted.
A mai napon érezzük át,
ízleljük meg ennek az „ismertségnek” a szépségét. Engedjük, hogy lelkünk
kapcsolatba lépjen Teremtőjével, szívünkben találkozzunk szeretetteljes,
jóakaratú, gyöngéd, szelíd tekintetével. Néha talán szeretünk abban a negatív
érzésben dagonyázni, mintha Isten előtt állandóan szégyenkeznünk kéne, mert
csak a bűneinket nézi, és nem vagyunk méltók az ő szeretetére. Ha ilyet
érzékelünk, akkor térjünk vissza szeretetteljes, jó szándékú, megértő
tekintetéhez. Ő nemcsak a rosszaságunkat ismeri, hanem a lelkünk legmélyére
lát, látja azt az igazi szépségünket, énünket, akit ő magának teremtett, és
soha nem volt elrejtve előle. Ha vissza tudunk térni ehhez a valósághoz, akkor
megerősödik bennünk az a mély érzés, hogy szeretve vagyunk, akarva vagyunk.
Akkor vagyunk igazi valóságunkban, akkor tudunk inni a szeretet forrásából és
elidőzni benne.
Feladat a mai napra: Megfigyelem emberi kapcsolataimat a mai napon.
Kitől érzem magam ismerve, és kitől úgy, hogy félreismer? Aztán visszatérek
Isten szerető, jóságos tekintetéhez, és engedem, hogy hasson rám.