XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2020. július 12., vasárnap

Június 30.

Jn 5,1-9

Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt.

 

Mélyen megrendítő azt olvasni, hogy valaki már 38 esztendője vár a gyógyulásra, de nincs, aki segítsen, nincs aki támogassa Őt, nincs aki, közbenjárjon érte. Ha ez előfordulhatott kétezerévvel ezelőtt, mennyire lehet ez általános helyzet napjainkban? Sajnos, sokszor és sokan érezzük azt, hogy magunk maradtunk életünk gondjaival, bajaival, betegségeivel. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyház legnagyobb kincse a betegei. Gondoljunk bele, hogy milyen erő van abban, amikor az egyház közbenjár, imádkozik a betegeiért, minden szentmisében megemlékezünk a betegekről, haldoklókról. Nagyon fontos tudatosítanunk magunkban azt is, hogy a betegek szentsége, nem csak az utolsó kenet, nem merül ki az ereje abban, hogy a haldóklókat megerősítse, felkészítse a nagy útra. Számtalan beteg számolt be arról, hogy amikor felvette a szentséget, jobban lett, sőt meggyógyult. Ez nem egy üres és látványos liturgikus elem, ez a valóság és komoly tapasztalat. Egy különleges eszköz lehet a kezünkben, hogy imádkozhatunk egymásért, hogy hordozhatjuk a betegeinket és hozzátartozóikat, szeretteinket. Az Istenbe vetett bizalom szép jele, amikor a szentmisében az egyetemes könyörgéseknél a közösség betegeiért akár név szerint is imádkozunk, bizalommal az Úr elé visszük őket. Betegként, szükséget szenvedőként azt megélni, hogy egy közösség hordozza a betegeit, különleges érzés, nagy kegyelem, ez a szeretve lenni állapot nagy ajándéka. Amikor a betegeinkért imádkozunk az egy mély hitvallás is, mert megvalljuk az Úrba vetett bizalmunkat, rábízzuk azt a szeretetünket, aki fontos a számunkra, az Ő végtelen gondviselő szeretetébe kapaszkodunk. Amikor meglátogatunk egy beteget, arról is biztosítjuk, hogy mellette állunk, nincs egyedül a bajban, nehézségben, szeretettel vesszük Őt körül és gondoskodunk róla. Nem könnyű feladat megállni egy-egy betegágy mellett, de az biztos, hogy a meglátogatott betegben felfedezzük a szenvedő és elhagyatott Jézust, aki azt ígérte nekünk: „… Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.“ (Mt. 25,40.) Figyeljük meg, mit kérdez Jézus a betegtől: „Meg akarsz gyógyulni?” Akaratunk és kérésünk ellenére ne várjuk a gyógyulást, mert Jézus „nem erőlteti ránk” a gyógyulást. Várja a mi bizalmunk és kérésünk, hogy gyógyítson meg minket a nyomorúságainkból. Lenyűgöző ez a tapintat, nem erőlteti magát ránk, csak, ha én is akarom és bizalommal kérem…

Feladat a mai napra: A környezetemben élő betegeket, haldoklókat és családtagjaikat az Úr elé viszem imádságban. Ha lehetőségem van rá, meglátogatom vagy telefonon felhívom a beteg ismerősömet, szeretetemet.