Jn 5,1-9
Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s
Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek
héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, nagyon sok beteg feküdt
bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. Az Úr angyala
ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után
először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] De
volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus
meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte
tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki
bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon
nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt.
Mélyen megrendítő azt
olvasni, hogy valaki már 38 esztendője vár a gyógyulásra, de nincs, aki
segítsen, nincs aki támogassa Őt, nincs aki, közbenjárjon érte. Ha ez előfordulhatott
kétezerévvel ezelőtt, mennyire lehet ez általános helyzet napjainkban? Sajnos,
sokszor és sokan érezzük azt, hogy magunk maradtunk életünk gondjaival,
bajaival, betegségeivel. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyház
legnagyobb kincse a betegei. Gondoljunk bele, hogy milyen erő van abban, amikor
az egyház közbenjár, imádkozik a betegeiért, minden szentmisében megemlékezünk
a betegekről, haldoklókról. Nagyon fontos tudatosítanunk magunkban azt is, hogy
a betegek szentsége, nem csak az utolsó kenet, nem merül ki az ereje abban,
hogy a haldóklókat megerősítse, felkészítse a nagy útra. Számtalan beteg számolt
be arról, hogy amikor felvette a szentséget, jobban lett, sőt meggyógyult. Ez
nem egy üres és látványos liturgikus elem, ez a valóság és komoly tapasztalat.
Egy különleges eszköz lehet a kezünkben, hogy imádkozhatunk egymásért, hogy
hordozhatjuk a betegeinket és hozzátartozóikat, szeretteinket. Az Istenbe
vetett bizalom szép jele, amikor a szentmisében az egyetemes könyörgéseknél a
közösség betegeiért akár név szerint is imádkozunk, bizalommal az Úr elé
visszük őket. Betegként, szükséget szenvedőként azt megélni, hogy egy közösség
hordozza a betegeit, különleges érzés, nagy kegyelem, ez a szeretve lenni
állapot nagy ajándéka. Amikor a betegeinkért imádkozunk az egy mély hitvallás
is, mert megvalljuk az Úrba vetett bizalmunkat, rábízzuk azt a szeretetünket, aki
fontos a számunkra, az Ő végtelen gondviselő szeretetébe kapaszkodunk. Amikor
meglátogatunk egy beteget, arról is biztosítjuk, hogy mellette állunk, nincs egyedül
a bajban, nehézségben, szeretettel vesszük Őt körül és gondoskodunk róla. Nem
könnyű feladat megállni egy-egy betegágy mellett, de az biztos, hogy a meglátogatott
betegben felfedezzük a szenvedő és elhagyatott Jézust, aki azt ígérte nekünk: „…
Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is
tettetek, velem tettétek.“ (Mt. 25,40.) Figyeljük meg, mit kérdez Jézus a betegtől: „Meg akarsz gyógyulni?” Akaratunk
és kérésünk ellenére ne várjuk a gyógyulást, mert Jézus „nem erőlteti ránk” a
gyógyulást. Várja a mi bizalmunk és kérésünk, hogy gyógyítson meg minket a
nyomorúságainkból. Lenyűgöző ez a tapintat, nem erőlteti magát ránk, csak, ha
én is akarom és bizalommal kérem…
Feladat a mai napra: A környezetemben élő betegeket, haldoklókat és
családtagjaikat az Úr elé viszem imádságban. Ha lehetőségem van rá,
meglátogatom vagy telefonon felhívom a beteg ismerősömet, szeretetemet.