XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2018. február 22., csütörtök

Február 22.

Ter 11,1-9
Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai. Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz: „Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki.” A tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!” Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. Így szólt: „Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!” Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését.

Az ember nagy alkotó képességekkel rendelkezik. Az ember művei, az akarata és a keze munkája eredményeként létrejött dolgok, az általa létrehozott technikai fejlődés, csodálatot ébresztenek és könnyen az emberi nagyság benyomását keltik. Az emberben benne él a vágy, arra, hogy nagy legyen, és hatalmas dolgokat alkosson. Érvényesülési és a nagyság iránti vágy él benne. A mai szentírási szakasz ezt a törekvést tükrözi vissza: „Szerezzünk nevet magunknak”. Olyan építményt akarnak együtt felépíteni, amely az égig ér. De ezzel együtt jár az a vágyuk, hogy isteni nagyságra szeretnének emelkedni. És mi történik építkezési szándékaikkal? Jön Isten és úgy tűnik, hogy ő a „játékrontó”, aki megakadályozza az ember terveinek megvalósulását. De tényleg így van, vagy ez csak az ember látásmódja? Vajon ki a „bűnös”, amikor nem sikerül megvalósítani valamit? Vajon az Isten, aki azt nem akarja? A paradicsom kértjében a kísértő kígyó már felkeltette az asszonyban a bizalmatlanságot az Úristennel szemben, amikor azt mondta: „Csak tudja Isten, hogy ...olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). Maga Isten azonban, mivel saját képmására teremtette az embert, belé helyezte a nagyság iránti vágyat, és olyan képességeket adott neki, melyekkel uralma alá hajthatja a földet. Isten nélkül nem juthatunk igazi emberi nagyságra. Vajon nem tapasztaljuk meg manapság, hogy az ember által létrehozott technikai vívmányok néha az ember ellen fordulnak? És nem inkább az Istennel együtt kimunkált művek azok, amelyek emberibbé teszik az életet? Jézus is átélte ezt a kísértést, hogy az Istentől kapott hatalmát, a saját érdekében használja. De visszautasította, mivel tudta, hogy Istent nem szabad kísérteni (vö. Lk 4,9-12), és mivel semmit sem akart tenni önmagától, hanem „mindenkor azt teszem, ami kedves az Atya előtt” (vö. Jn 8, 28). Tanuljuk meg Jézustól az emberi nagyságunkhoz elvezető utat: együtt tevékenykedni az Atyával.

Feladat a mai napra: Megkérdezem Istentől, ő mit gondol, hogyan végezzem egy mai napra eltervezett munkámat.