Ter
11,1-9
Az
egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai.
Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy
síkságot és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz: „Gyertek,
csináljunk téglát és égessük ki.” A tégla épületkő
gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így
szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje
az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét
a földön!” Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a
tornyot, amelyet az emberek építettek. Így szólt: „Nézzétek,
egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete
tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek
a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk
össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!” Az Úr
tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett
hagyniuk a város építését.
Az
ember nagy alkotó képességekkel rendelkezik. Az ember művei, az
akarata és a keze munkája eredményeként létrejött dolgok, az
általa létrehozott technikai fejlődés, csodálatot ébresztenek
és könnyen az emberi nagyság benyomását keltik. Az emberben
benne él a vágy, arra, hogy nagy legyen, és hatalmas dolgokat
alkosson. Érvényesülési és a nagyság iránti vágy él benne. A
mai szentírási szakasz ezt a törekvést tükrözi vissza:
„Szerezzünk nevet
magunknak”. Olyan
építményt akarnak együtt felépíteni, amely az égig ér. De
ezzel együtt jár az a vágyuk, hogy isteni nagyságra szeretnének
emelkedni. És mi történik építkezési szándékaikkal? Jön
Isten és úgy tűnik, hogy ő a „játékrontó”, aki
megakadályozza az ember terveinek megvalósulását. De tényleg így
van, vagy ez csak az ember látásmódja? Vajon ki a „bűnös”,
amikor nem sikerül megvalósítani valamit? Vajon az Isten, aki azt
nem akarja? A paradicsom kértjében a kísértő kígyó már
felkeltette az asszonyban a bizalmatlanságot az Úristennel szemben,
amikor azt mondta: „Csak
tudja Isten, hogy ...olyanok lesztek, mint az Isten”
(vö. Ter 3,5). Maga Isten azonban, mivel saját képmására
teremtette az embert, belé helyezte a nagyság iránti vágyat, és
olyan képességeket adott neki, melyekkel uralma alá hajthatja a
földet. Isten nélkül nem juthatunk igazi emberi nagyságra. Vajon
nem tapasztaljuk meg manapság, hogy az ember által létrehozott
technikai vívmányok néha az ember ellen fordulnak? És nem inkább
az Istennel együtt kimunkált művek azok, amelyek emberibbé teszik
az életet? Jézus is átélte ezt a kísértést, hogy az Istentől
kapott hatalmát, a saját érdekében használja. De
visszautasította, mivel tudta, hogy Istent nem szabad kísérteni
(vö. Lk 4,9-12), és mivel semmit sem akart tenni önmagától,
hanem „mindenkor azt teszem, ami kedves az Atya előtt” (vö. Jn
8, 28). Tanuljuk meg Jézustól az emberi nagyságunkhoz elvezető
utat: együtt tevékenykedni az Atyával.
Feladat
a mai napra:
Megkérdezem Istentől, ő mit gondol, hogyan végezzem egy mai napra
eltervezett munkámat.