1 Kir 17, 10-16; Zsid 9, 24-28; Mk 12, 38-44
Ő
pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik
szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az
első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik
az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik
majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan
dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy
szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta
tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy
többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból
adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije
volt, egész megélhetését.”
A mai vasárnapi idézetek két szegény özvegynek a
magatartását állítják elénk. Az Evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus a templomban azt figyelte, hogyan dobja a
nép a pénzt a perselybe. Látta, hogy egy szegény özvegyasszony csak két fillért
dobott be. Akkoriban egy fillér volt a legkisebb pénzdarab. Jézus - tanítványai
előtt - a szegény özvegy szegénynek tűnő adományát dicsérte: „Bizony mondom
nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a
perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije
csak volt, egész vagyonát.” Jézus kiemeli az asszony Isten iránti bizalmát.
Az özvegy képes volt arra, hogy mindenét, egész egzisztenciáját, megélhetését
rábízza Istenre. Gondolhatnánk, hogy akinek úgyis alig van valamije, az
könnyebben odaadja azt a keveset. De az özvegy is gondolkodhatott volna úgy,
hogy ha csak egy fillért ad Istennek, akkor a másikat megtarthatja magának a
„biztonság kedvéért”. Ő azonban nagylelkűen odaadta Istennek mindazt, amije
csak volt. Jézus arra hívja fel a hallgatói figyelmét, hogy Istennek nem az
adomány mennyisége a fontos, hanem a lelkület, a szándék. Az adományok értékét
a mennyiség alapján nem lehet összehasonlítani. Isten előtt csak a lelkület
számít, amivel adunk és ajándékozunk. Isten ismeri szívünk szándékát, látja
legkisebb tetteinket is, és számon tartja azokat.
Az evangéliumi özvegyasszony – saját elhatározásából –
mindent odaadott. Vannak olyan helyzetek is, amikor Isten lép felénk és kéri,
hogy nagylelkűek legyünk. Ilyen történetről beszél az olvasmány. Isten Illés
prófétán keresztül kérte egy Száreftában levő szegény özvegytől - akinek már
csak egy maroknyi lisztje volt a vékában és egy kis olaja a korsóban –, hogy „Menj,
s csinálj belőle egy kis lepényt, aztán hozd ki nekem.” Az özvegy nem kalkulált vagy gondolt
először a saját fiára, hanem megadta Illésnek, amit kért tőle. Aztán azt
tapasztalta, hogy „a szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el:” Aki
nagyvonalúan ad, nem üres kézzel megy el, hanem megkapja jutalmát.
Nem hallgathatjuk a mai
olvasmányt és evangéliumi részt anélkül, hogy ne szembesülnénk ezekkel a
kérdésekkel: Milyen magatartással adunk Istennek és embertársainknak? Milyen az
Isten iránti bizalmunk? Isten ismeri konkrét élethelyzetünket. Örül, amikor nem
csak abból adunk, amiben bővelkedünk, hanem abból is, ami a megélhetésünkhöz
tartozik; ezek nem csak anyagiak lehetnek, hanem az időnk, a figyelmünk, az
erőnk stb.
Feladat a mai napra: A családunkban, a
munkahelyen, a templomban gyakoroljuk a nagylelkűséget.