Iz 6, 1-2a3-8; 1 Kor 15,1-11; Lk 5, 1-11
Amikor Jézus egyszer a Genezáret
tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát.
Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a
hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s
megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából
tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a
mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon – „egész
éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.”
Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik
bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy
megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon
Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert
bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt
félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon
társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász
leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.
A mai evangéliumi történet nagyon megrendítően tárja elénk Isten
irgalmasságát. Szemlélhetjük a színhelyet, Genezáret tavát, ahol láthatjuk
Jézust a parton állni, s amint odagyűlik egyre több nép. Közben a parton bárkák
vesztegelnek, a halászok éppen mossák a hálójukat. Fáradtak, elkenődtek, mert
megint egy eredménytelen éjszakát töltöttek a tavon, nem fogtak semmit.
Mindenféle egzisztenciális kérdés merülhetett fel bennük, hogy mit adjanak
gyermekeiknek, családjuknak enni? Mit fognak otthon szólni? Mit kezdjenek
magukkal, ha a halfogással nem tudják ellátni családjukat? Mély csalódottság,
kudarc csöndje ül rajtuk, miközben mosogatják a hálójukat. De Jézus mintha
ezzel mit sem törődne, egyszer csak beszáll Simon bárkájába, és kéri őt, hogy
vigye kissé beljebb a parttól. Onnan kezdi el tanítani az embereket. Majd megkéri
tőle a szinte lehetetlent, hogy evezzen a mélyre és vesse ki a hálót
halfogásra. Ha eddig hallgatott, de most már kibukik Simonból, hogy „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem
fogtunk semmit!” Talán az is megfordult a szívében, hogy „ezt most nem
mondod komolyan!” Mégis, valami történik Simon és Jézus között. Valami mélyen
megérinti Simont, amint Jézus szemébe néz, s amint fontolgatja az elhangzott
kérést. Valami zsigeri tudat ösztönzi őt arra, hogy most mégis hallgasson erre
a tanítóra, most az egyszer. S ezért hozzáteszi: „de a te szavadra, kivetem a hálót.” Micsoda bátorság, bizalom
kellett ehhez a lépéshez! De aki Istenbe veti bizalmát, nem csalatkozik. Ezt
mutatja a halfogás, hiszen amint láthatjuk, Isten megsokszorozza e bizalom
jutalmát. Olyan nagyon tapinthatóvá válik, ahogy Isten megkönyörül e szegény
halászemberen, nem „töri össze megroppant nádszálát” (vö. Iz 42,3), hanem
felemeli őt, erőt ad neki. Valami egészen csodás módon csak az Isten irgalma
képes arra, hogy egy embert gyökeresen megújítson, pont ott, ahol mi már
feladnánk, már elveszítenénk minden reményt. Ez Isten irgalma! Ezen a héten II.
János Pál pápa Dives in Misericordia c. enciklikájának segítségével szeretnénk
szemlélni, miként nyilatkoztatja ki Isten Jézus Krisztusban isteni irgalmát. De
ne csak gondolkodjunk el rajta, hanem éljük bele magunkat is e szentírási
részekbe, időzzünk el Jézus szemlélésében, és csodáljunk rá arra is, hogy
életünkben hol tapasztaltunk hasonló csodát, miből akar engem fölemelni.
Feladat a mai napra: Kifejezem Istennek hálámat bennem művelt
csodáiért.