XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

Jelen elmélkedés témája:

A következő elmélkedéseket a Ferenc Pápa "Gaudete et exsultate" című apostoli buzdításából vesszük.
A „Gaudete et exsultate” kezdetű apostoli buzdítás, a keresztény ember életszentségre szóló jézusi meghívottságából indul ki, és miközben rámutat a jelen kor veszélyes útvesztőire, kijelöli az evangéliumok ajánlotta utat. Az életszentségre meghívottság mindenkinek szól!

2017. október 16., hétfő

Október 16.



Lk 18, 9-14                        (ez megigazultan ment haza, az nem)
Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta:  „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

Jézus itt megmutatja nekünk, milyen az az imádság, amely közelebb visz az Istenhez és embertársainkhoz, és milyen az amelyik éppen az ellenkezőjét váltja ki. Egy történetet mesél el, a farizeusét és a vámosét, akik felmennek a templomba imádkozni. Elmeséli, melyikük hogyan imádkozik, hogyan közelednek az Úrhoz. A farizeus túl jónak hiszi magát, akinek nincs szüksége arra, hogy tanuljon bárkitől is, sőt még bocsánatért sem esedezik. Tökéletesen biztos önmagában, aki gőgösen, délcegen jár, nem hajt térdet, vagyis maga a két-lábon járó tökély. Imája önmaga körül forog, embertársai csak úgy lépnek be imádságába, mint akiket kritizálni lehet, és összehasonlítani önmagával, mint náluk jóval különbbel. Ezzel szemben a vámos, „távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni”. Beismeri, hogy bűnös ember és az Úr irgalmára szorul: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Neki szólnak ezek a szavak, melyeket az Úr mond Izaiás prófétán keresztül: Tekintetem azokon pihen, akik alázatosak és megtört szívűek, és akik remegve félik a szavam. (Iz 66,2)  Aztán Jézus így folytatja: Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem.   Mi az, ami közelebb visz minket Istenhez? Nem az, hogy Őelőtte alázatosnak mutatkozunk, vagy hogy annyi mindent fel tudnánk mutatni neki, hanem egy olyan szerető szív, mely elismeri, hogy egyedül nem képes mindenre, hogy szüksége van az Istenre és az embertársaira. Egy olyan szív, mely elismeri, hogy olykor sebeket okozott másoknak a viselkedésével, hogy bűnt követett el, és amely az őszinte megtérést keresi. Ami Isten és az embertársak előtt igazán szabaddá, nyitottá és közelivé tesz minket, az az, amikor elismerjük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, erősségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt. Ami pedig igazol minket azok nem a dolgok, vagy szabályok, melyeket elérünk, teljesítünk, hanem a szeretet és a szándék, ahogy a dolgokat megélem. Hiszen Ózeás prófétán keresztül ezeket mondja az Úr: Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete. (Oz 6,6)
Feladat a mai napra: Kérdezzük meg önmagunktól, Milyen a mi imádságunk? Hogyan közeledünk az Úrhoz és ebből következően hogyan közeledünk embertársainkhoz?