Iz 45, 1-6; 1 Tessz 1, 1-5b; Mt 22, 15-22
Így szól az Úr fölkentjéhez, Ciruszhoz, akinek
megfogja a jobbját, hogy színe előtt meghódoltassa a nemzeteket, és megoldja a
királyok derekán az övet; hogy megnyissa előtte az ajtókat, és ne maradjon
egyetlen kapu se zárva: „Előtted megyek, és megalázom a magasságokat;
összetöröm az érckapukat, és a vaszárakat leütöm. Neked adom az elrejtett
kincseket, és a rejtekhelyek gazdagságát, hogy megtudd: Én vagyok az Úr, Izrael
Istene, aki neveden szólítalak. Szolgámért, Jákobért, és választottamért,
Izraelért szólítottalak a neveden. Dicső nevet adtam neked, bár nem ismertél.
Én vagyok az Úr, és senki más! Rajtam kívül nincs más isten. Bár nem ismersz,
mégis felövezlek, hogy napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincsen
más.”
Ma, október harmadik vasárnapját II. János
Pál pápa rendeletére a világmisszió vasárnapjaként ünnepeli az Egyház. Tehát
megkérdezhetjük, mit mondanak a mai olvasmányok és az evangélium a misszióról?
Első hallás után úgy tűnik, hogy nem igazán beszélnek erről, hiszen nem
szándékosan választották ki azokat a világmisszió
vasárnapjára. Ha azonban jobban figyelünk, Jézus az evangéliumban nem marad meg
a konkrét politikai, társadalmi kérdésnél, hanem a probléma lényegére utal
bölcs válaszával: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az
Istennek pedig, ami az Istené!” Az embernek az evilági, társadalmi
területeken sajátos kötelességei vannak, ugyanis
Isten felé is van kötelessége: Istennek odaadni, ami az övé. És mi az Istené?
Nem más, mint maga az ember, akit saját képmására teremtett. Mindenekelőtt
Isten csak azt kívánja, hogy az ember szeretetből adja oda újra önmagát a
Teremtőjének. „Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis
csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben
tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt
a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére.” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, GS
19). Az Egyház, és ezáltal minden keresztény missziós feladata –, mivel Isten
választottai vagyunk, ahogyan Szent Pál fogalmazott a Szentleckében –, nem más,
mint megismertetni minden embert ezzel a meghívással, legmélyebb azonosságával.
„Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás
méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végső sorsuk
felől, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az
üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg,
s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: 'Magadnak alkottál
minket', Uram, 'és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned'.” (GS
21) Csak Istenben nyugszik szívünk, őbenne, aki „az Úr, és senki másban!” Az olvasmányban hallunk Cirusz
(Kürosz) perzsa király meghívásáról, küldetéséről. Isten választott eszköze
volt, hogy „napkelettől napnyugatig
megtudják: rajtam kívül nincsen más”. Hasonló módon felismerhetjük
magunkat, mint azokat, akiknek Isten feltárta kincseit: „Neked adom az elrejtett kincseket.” Ferenc
pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában ugyanis hangsúlyozza,
hogy „rendelkezésünkre áll az élet és a szeretet kincstára, amely nem csaphat
be, az üzenet, amely nem manipulálhat, és nem csalhat meg. Olyan válasz, amely
leszáll az ember mélyére, és képes támaszt nyújtani neki, képes felemelni őt”.
(EG 265) „Amikor az Egyház az evangelizálás feladatára hív, nem tesz mást, mint
hogy megmutatja a keresztényeknek a személyes kiteljesedés igazi dinamizmusát:
'Itt fedezzük fel a valóság egy másik mély törvényét: az élet olyan mértékben
növekszik és érlelődik, amilyen mértékben odaajándékozzuk mások életéért. Végső
soron ez a misszió'.” (EG 10) Kérjük ma Istent az Egyház egész
világmissziójáért, de szintén saját magunkért is, hogy felismerjük, melyik az
az út, amelyet az Úr kér tőlünk az új missziós „kilépésre” való meghívásban
(vö. EG 20).
Feladat
a mai napra: Arra figyelek, hogy az emberi szív melyik ajtaját
akarja az Úr előttem megnyitni (hogy megnyissa előtte az ajtókat), hogy ezzel közölje azt a szeretetet,
amelyet ma kincsként kaptam, és amely újra megajándékozott az élet értelmével.