Zsolt 103,1-2 (Áldjad, lelkem, az Urat)
(Dávidtól.)
Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét!
Áldjad,
lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled!
A 103 zsoltár első versei talán az egyik
ismertebbek és többszörösen megzenésítették. „Áldjad, lelkem, az Urat!” Az imádsága elején kétszer is felszólítja
Dávid magát arra, hogy áldja az Urat. Ez mutatja, mennyire fontos volt számára,
hogy személyesen áldja az Urat. A zsoltárokban gyakran találjuk meg ezt a
visszatérő kifejezést és ha valaki kíváncsi lenne és átlapozná a zsoltárokat,
több mind negyvenszer megtalálná az igét „áldani” különféle ragozásban:
áldalak, áldjátok, áldott, áldjon stb. (nem beleszámolva, hogy sokszor az
áldani szó helyett a dicsérni igéjét használják). De tulajdonképpen mit jelent
„áldani”? Általánosan olyan nyelvi cselekvésről van szól, amivel másnak
kifejeznek bizonyos elismerést. Ebben a kontextusban, az imádságban ez a másik
maga az Isten. Az ember Isten iránt fejezi ki az áldását, dicséretét. Isten
saját magáért akarja áldani, és egész bensőjével, mindenével, amije van. Ha
Istenhez fordulunk, nem szabad visszatartanunk részünkről semmit, hiszen egész
szívünket, lényünket kívánja. Kérdezzük meg ma magunkat: Mennyire természetes
számunkra, hogy imádságunk elején már áldjuk, dicsérjük az Urat, hogy hálát adunk
neki? Vajon nem könnyebben szalad ki a szánkból a panasz, a jajgatás, a
káromkodás, mint az áldás? Ha ez szokott inkább megtörténni velünk, talán
azért, mert elfelejtettük, mennyi jót tett velünk az Úr. A mai imádságban idézzük
emlékezetünkbe minden jót, amit kaptunk, hogy ebből mély áldás, dicséret
fakadjon.
Feladat a mai napra: Napközben többször felszólítom magamat
arra, hogy áldjam az Urat, úgy hogy a napom Isten belső dicsőítésévé váljon.