XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2015. március 8., vasárnap

Nagyböjti hétköznapi lelkigyakorlat: 3. hét: bevezető



3. Hét: Irgalmas és megértő testvérünk,



Jézus forrásából merítve irgalmassá válhatunk


Bevezető:

A húsvét felé vezető úton tovább haladunk. A múlt héten megtett út, amikor szembenéztünk a bűn valóságával életünkben, világunkban, de ugyanakkor Jézus Krisztus által nekünk szerzett üdvösség ajándékával, arra is akart vezetni, hogy a húsvéti vigíliában majd szívből jövő örömmel tudjuk énekelni az Exultet éneket. És különösképpen az „O, felix culpa”-t, az „Ó szerencsés vétek”-et, szívből mondjuk, mivel annak mondanivalója saját tapasztalatunkká vált: „Ó boldog bűnünk”. Miért nevezhetjük boldogoknak a bűneinket? Mert „ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!” Mert a bűn okot adott Istennek arra, hogy olyan Megváltót küldjön, aki mindent jóra fordít, még a bűneinket is. Mert ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem. Mi annak a következménye? Örömmel elfogadni az emberi természetünket: hogy gyöngék vagyunk, hogy hibázunk, hogy bűnös természetünk van. Bár sokszor inkább ez lenne a kívánságunk, hogy már szeretnénk túl lenni bűneinken, és nem kellene még egyszer ugyanezt a vétket megbánnunk a szentgyónásban. Mivel nem vagyunk bűntelenek és magunktól sem garantálhatjuk, hogy újra soha sem fogunk bűnt elkövetni, igazi alázatra vezet minket. Az igazi alázat nem más, mint ahogyan Avilai Szent Teréz mondja, a valóságunkban élni. A szentek arra tanítanak minket életükkel, hogyan lehetünk bűnös természetünkkel is szentek. A művészet nem abban áll, hogy ne esünk el, hanem hogy és hogyan kelünk fel. „Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes,” fogalmazza a Példabeszédek könyve (Péld 24,16). A szent az alázatos szívű, aki esésekor engedi, hogy a jó pásztor újra megtalálja, felemelje, átölelje. Kis Szent Teréz egyik versében írja: „Mint cserépedény, mely őrzi drága kincsét, Olyan az életem, ha így szeretek, Jézusom, nagy az én gyöngeségem, Angyalként élni lehetetlen nekem. Ha elbuknék is minden egyes órán, Odasietsz, és újra felemelsz. Kegyelmed mindig árad énrám: Szeretetből, szeretetből élek.”  
Igen, Isten kegyelméből élünk. Azért a hétköznapok lelkigyakorlatota harmadik hetén arra hív Jézus minket, hogy még jobban merítsünk a kegyelem forrásából, és tanuljunk tőle, mit jelent irgalmasnak lenni (vö. Mt 9,13: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”). Mert ahol elhatalmasodott a bűn, nem csak túláradt a kegyelem, hanem ott jelent meg Isten végtelen irgalma is. Jézusban megmutatkozott Isten jóságos, irgalmas, ember szeretető szíve. Jézus mindegyik találkozásban felkínálta az Atya irgalmasságát. Jézus maga lett kiváltképpen a bűnösök számára az irgalmasság forrása. Engedjük meg, hogy ezen a héten nap mint nap mi is találkozzunk Jézussal, aki irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban (Zsolt 103,8), és „aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik” (Zsid 5,2). Adja meg, hogy a vele való találkozás úgy formálja át szívünket, hogy mi is egyre irgalmasabb és megértőbb testvéreink lehetünk a körülöttünk élő emberek számára.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma