Sir 24,1-4.212-16; Ef 1,3-6.15-18; Jn 1,1-18
Kezdetben volt az Ige. Az Ige
Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala
lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt
az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem
fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy
megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a
világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.
Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei
legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test
kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige
testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya
Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
A karácsonyi időben többször halljuk szentmisén
ezt az evangéliumot. Az Egyház újra meg újra elénk tárja, és meghív arra, hogy
szemléljük az Isteni irgalom misztériumát, ami a János evangélium prológusán
keresztül feltárul előttünk. Szemléljük Isten szavát, mely kezdettől fogva
hathatós szó. Amit mond, az létrejön. Isten kimondta vágyát, és valóság lett
(vö. Ter 1). Isten legmélyebb vágya, hogy az övéi legyünk. Azonban nem erőlteti
magát ránk. A tulajdonába jön, de tőlünk teszi függővé, hogy befogadjuk-e. Mit
is jelent befogadni Istent? Persze be lehet fogadni őt úgy, mint egy vendéget,
akit a szépen rendbe hozott nappaliban leültetünk, és ott kiszolgálunk. De
inkább nem adjuk át neki a szót, nehogy olyan dolgokat mondjon nekünk, melyek
kellemetlen helyzetbe hoznának minket, elégedjen meg azzal, hogy mi körbe
ugráljuk, és megtesszük, amit kíván. De ezt úgy is lehetne nevezni, hogy „karanténba
zárjuk”. Aki igazán befogadja Istent életébe, azt is akarja, hogy Isten szóhoz
jusson, utat mutasson, kinyilatkoztassa a dolgok igazi értékét, párbeszédre lép
vele, végig vezeti a ház minden szobáján, és engedi, hogy kimondja fölöttük
hathatós szavát, mely a káoszból lakható kozmoszt tud teremteni. Azt is
megmutatja neki, amit szégyell, és bizalommal kitárja szívét Isten irgalma
iránt. Engedi, hogy Isten irgalmáé legyen az utolsó szó. Ez az, ahol újjá
születünk Istentől. Már nem az számít, amit én gondolok, hanem amit Isten. És
Isten irgalma, melynek egyre több teret adunk, lassan fellazítja a
megkövesedett szívünket, érzékenyé és szeretővé teszi, akár csak a sajátját. „Akkor majd megtudják a népek, hogy én
vagyok az Úr – mondja az Úr, az Isten –, amikor a szemük láttára megmutatom
rajtatok, hogy szent vagyok. 24Kivezérellek
benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból és visszaviszlek
saját földetekre. 25Akkor majd tiszta
vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden
bálványtól megtisztítalak benneteket. 26Új
szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet
és hússzívet adok nektek. 27Az én
lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és
szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok. 28Abban az országban laktok majd, amelyet
atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek.”
(Ez 36,23-28). Kérjük Jézustól a kegyelmet, hogy alakítsa szívünket az ő szent
szíve szerint.
Feladat a mai napra: Ma több időt szentelek az imádságnak, az Isten
irgalmával való találkozásnak.