2Sám 7,1-5.8b-12.14a-16; Róm 16,25-27; Lk 1,26-38.67-70
Testvéreim!
Istennek hatalmában áll megerősíteni benneteket evangéliumomban, a Jézus
Krisztusról szóló tanításban, annak a titoknak kinyilvánításában, amelyre
ősidők óta csend borult, de amelyet most az örök Isten parancsára a próféták
írásai kinyilatkoztattak, és minden nemzet előtt ismertté tettek, hogy így a
hit befogadására eljussanak. Neki, az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség
Jézus Krisztus által örökkön-örökké! Ámen.
Zakariás, eltelt a Szentlélekkel, és így prófétált:
Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét;
erős szabadítót támasztott minékünk szolgájának, Dávidnak családjából.
Amint szólott a szentek szájával,
ősidők óta a próféták ajka által,
A
karácsony előtti utolsó vasárnap evangéliumában ismét elhangzik az a döntő
esemény, amelytől Isten függővé tette megtestesülését: Gábor angyal hírüladása
Máriának. Mert úgy akarta Isten, hogy Mária szabad válaszától függjön Jézus
születése. Ezért elképzelhető, hogy addig ameddig
Mária nem szólalt meg, mindenki a mennyben visszatartotta lélegzetet. Vajon hogyan fog Mária reagálni, mit fog mondani?
Csodálva kérdezte: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?”
De végül kimondta a felszabadító szót: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen
nekem a te igéd szerint.” Akkor nagy örömujjongás lehetett az égben, de
szintén Mária szívében. Látjuk, hogy Jézus fogantatása után azonnal útra kelt
Erzsébethez, ahol megosztotta vele örömhírét szavak nélkül és szívből jövő
szavakkal, Istent dicsérve. „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong
megváltó Istenemben” (Lk 1,47). Ilyen szívbéli dicsőítésére hív minket a
mai negyedik adventi vasárnap, hogy magasztaljuk Istent, mindazért, mi velünk
személyesen, de velünk mint Isten népével tett és tesz. Ahogyan azt Szent Pál
sokszor teszi leveleiben. Rómaiakhoz írt levelet nem mással, mint Isten
magasztalásával fejezi be: „Neki, az
egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké!”
Zakariás is ezt tette. Első szavaival kilenc hónap némaság és fia születése után
áldja az Istent: „Áldott az Úr, Izrael Istene”. Zakariás ajkáról egy panaszos szó nem hangzott el, pl.
nem tett szemrehányást Istennek, amiért mindenki előtt rámutatott
hitetlenségére. Csupán Isten üdvös tetteit dicséri. „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert
meglátogatta és megváltotta népét. Az üdvösség erejét támasztotta nekünk
szolgája, Dávid házában.” Múlt időben beszélt Isten látogatásáról,
megváltásáról, mert számára már életében megtörtént. Kilenc hónap némaság alatt
volt arra ideje, hogy megfontolja Isten neki hirdetett üzenetét. Most valósul
meg az, amit a próféták jövendöltek: „Az üdvösség
erejét támasztotta nekünk szolgája, Dávid házában. Ahogy mondta a szent
próféták szájával ősidők óta.” Az az ígéret, amit Isten Dávidnak tett, és
amelyről a mai első olvasmány értesít minket: „Amikor ugyanis letelnek
napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból
származik, s megszilárdítom királyságát. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz
nekem” (2 Sám 7,12.14). Gábor angyal arra vonatkozóan Máriának hirdette: „Nagy
lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának,
Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz
vége.” (Lk 1,33-34). Isten hűséges minden ígéretéhez, ahhoz is, amit nekünk
tett. Gondolkozzunk ma el azon, milyen ígéretet kaptunk Istentől, hol
tapasztaltuk meg az üdvösség erejét. Engedjük,
hogy szívünkből felfakadjon Isten dicsőítése.
Feladat a mai napra: Visszatekintek az adventi utolsó három hétre, és
megfogalmazom, miért szeretném dicsérni Istent.